Erdély, a mai Romániának a Kárpátoktól nyugatra eső része Közép- és Délkelet-Európa csaknem valamennyi etnikumának (magyarok, románok, németek, cigányok, ukránok, szlovákok, szerbek, csehek, bolgárok) jelentős számban otthont nyújtva — a közelmúltbeli horvátországi és bosznia-hercegovinai háború és etnikai tisztogatások óta — ma már kétségtelenül Európa legtarkább etnikumú makrorégiójának számít. Ez a több mint százezer km2-nyi terület, ahol a román és magyar etnikum nagy tömegben, szétválaszthatatlanul fonódi­k egybe — részben sajátos, folytonosan változó, bonyolult etnikai térszerkezete miatt — gyakran vált az elmúlt két évszázad során elkeseredett magyar-román összeütközések tárgyává, színterévé. Ennek is köszönhetően a terület nemzetiségi-nyelvi összetételét — különböző tudom­ányos színvonalon, eltérő politikai céllal, méretarányban, ábrázolási módszerrel — bemutató, elsősorban magyar, román és német, osztrák térképek száma ma már hatalmasra duzzadt (1). Ezekhez kapcsolódva eme térképkomplexummal nemcsak Erdély jelenlegi nemzetiségi térszerkezetét, hanem annak tér és időbeli dinamikáját is megkíséreljük felvázolni, részben térképek, részben pedig grafikonok, diagramok és táblázatok segítségével.

A mű címoldalán a legutóbbi (1992) román népszámlálás adatai alapján a mai Erdély 26 municípiumában, 92 egyéb városában és 203 falvában élő állandó népesség nemzetiségi összetételét, a fontosabb városok nyelvi-etnikai arculatának 1880-1995 közötti változását mutatjuk be kör- és sávdiagramok segítségével. A hátoldalon lévő három melléktérkép Erdély 1495 körülire valószínűsített, 1910 és 1992-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, két grafikon és táblázat pedig a főbb etnikai-nyelvi csoportok lélekszámának 1495-1992 közötti változását tárja fel. A melléktérképnél, táblázatnál feltüntetett viszonylag megbízhatónak vélt román, magyar, német források a népesség "etnikai - nyelvi - származási" megoszlására vonatkozó, 1495-1850 közötti adatai — teljes körű, etnikai információt is gyűjtő népszámlálások hiánya miatt — nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minősíthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszesítés időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települ­ések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív "etnikai" többségére az adott forrásokban az alábbiakból vonhattunk le következtetéseket: egyes falvakra vonatkozó direkt "etnikai jellegű" utalások (pl. "villa hungaricalis, olachalis-valachicalis, saxonicalis"), vallási hovatartozás, adózás jellege (pl. ortodox - juhötvened / quinquagesima ovium - román, katolikus - tized / decima - magyar, német), többnyire az adófizetők, néha az adott település nevének nyelvészeti elemzése. Természetesen a középkor végén az "etnikai-nyelvi­származási" információk nagy hiányosságával, kérdéses megbízhatóságával tisztában vagyunk, de a jelenleg feltárt forrásokon alapuló 1495-ös „etnikai" térképet — jobb híján, kisebb-nagyobb fogyatékosságai ellenére — a feltételezhető valósághoz nagyon közelinek tartjuk.

A nagy méretarányból eredő korlátozott lehetőségek miatt szintén egyszerű felületi ábrázolási módszert alkalmazó és a települések mai területén élt népesség abszolút vagy relatív etnikai többségét bemutató másik két térképet az egész területre vonatkozó legutolsó, 1910-es magyar népszámlálás anyanyelvi és a legutóbbi, 1992-es román népszámlálás nemzetiségi adatai alapján szerkesztettük meg.

Az 1495-ös adóösszeírás időpontjában a Magyar Királyság 2,9 milliónyi lakosságából az 54.606 km2-nyi Erdélyi Vajdaságban 454.000, a mai Erdély területén kb. 830.000 fő élhetett (1. táblázat) (2). A fenti népességből 101.000 a Szászföld, 76.000 a Székelyföld lakója volt. Az Erdélyi vajdaság akkori népességéből a románok és németek (szászok) száma (és aránya) egyaránt 100 - 100 ezer (22-22%) főre volt becsülhető (3), míg a negyedmilliós magyarság és székelység együttes aránya már 55%-ra csökkent. A mai Erdély 5.321 települése közül ekkor 1.869 magyar, 1.785 román, 359 német, 167 szláv többségűnek volt tekinthető. A többi 1.141 mai település területén ekkor nem volt népesség kimutatható. A mai Erdély városaiban a népesség többsége nyugaton szinte minden esetben, a történeti Erdély 1.000 főnél népesebb városának felében (pl. Kolozsvár, Gyulafehérvár, Torda, Dés) magyarnak számított. A legnagyobb városokat, köztük a Magyarországon akkor a legnépesebbnek számító Brassót még túlnyomórészt szászok lakták. A városok társadalmára azonban akkor is az egyre növekvő etnikai heterogenitás volt jellemző, mely főként a városokat sújtó járványokat követő belső, falu-város migrációnak, délen pedig a török portyázásokat, pusztításokat követő román és délszláv beköltözésnek volt köszönhető (4). Hasonló okokra volt visszavezethető a déli területek magyar és szász falvaira is jellemző korábbi etnikai homogenitás megszűnése is.

A magyarság ekkor a mai Erdély nyugati részén, a hegyek lábáig terjedő, alföldi-dombsági területeken, a Szilágyságban, a Székely­földön és az Erdélyi-medencében még megőrizte középkori dominanciáját (1. térkép). Azonban a mezőségi és Maros melléki magyar etnikai terület ko­rábbi egysége már egyre jobban megbomlott a lassan túlnépesedő hegyvidékről egyre nagyobb tömegben leköltöző románság miatt. A XV. század végén az Erdélyi-medence magyar etnikai területén a románság már nemcsak ikerfalvak (5) alapítása révén, hanem főként járványok, földesúri kizsákmányolás következtében előállt, nagy elszegényedéssel összefüggő, városba való szökés-elvándorlás (6) eredményeként elnép­telenedett katolikus magyar falvak újranépesítése miatt is terjeszkedett. A rurális térségben lezajló, románokkal és a Bánságban a szerbekkel szembeni lassú visszaszorulásukkal párhuzamosan folyt a magyaroknak a szász bányavárosokban való térnyerése (7), sőt a XV-XVI. század fordulóján a magyarok feltételezhetően már visszaszerezték a tatárjárást megelőző etnikai többségüket Kolozsváron is (8).

A kb. százezer fős erdélyi szászságnak csupán kb. 61%-a élt a területi autonómiával rendelkező szász területeken (Királyföld - Hét Szék, Barcaság, Beszterce-vidéke), míg a többiek több mint 150, a magyar vármegyék (pl. Alsó- és Felső-Fehér, Küküllő, Torda, Kolozs, Doboka) területén fekvő faluban és a magyarokkal vegyesen néhány városban (Kolozsvár, Abrud, Zalatna, Offenbánya, Torockó, Asszonypataka, Felsőbánya stb.) éltek. Ugyanakkor az Universitas Saxorum igazgatása alatt álló kiváltságos területek közül elsősorban a Király­föld hajdani viszonylag homogén szász etnikai jellege — a XV. századi, dél-erdélyi török pusztítások (pl. 1420, 1438, 1479) és járványok követ­keztében — egyre inkább megbomlott. Az elpusztult, elhurcolt szász népesség helyére tömegesen beköltöző román lakosság térfoglalása különösen Szászváros, Szászsebes környékén, a Szebeni-havasok északi előterében és az Olt közelében volt különösen feltűnő (9). Jórészt ennek köszönhetően a hét szász szék kb. 63 ezer fős népességén belül az ortodox (román) népesség aránya 1488-ban már elérte a 20%-ot (10), a 19 ezer lelkes szász Barcaságban pedig a 13%-ot (11).

A szintén százezer főre becsülhető ortodox vallású, még ekkor is főként pásztorkodó életmódú román lakosság a XV. század végére délről észak felé haladva már létrehozta mai erdélyi etnikai területének gerincét a bánsági hegyvidéktől a bihari hegyeken át Máramarosig (12). A terjeszkedőben lévő román etnikai területek középső, manapság többnyire aprófalvak, tanyák borította havasi részein ekkor még nem jöttek létre állandó települések a hegyvidéki lejtők, folyóvölgyek nagy román népfeleslegének az Erdélyi-medence különböző mértékben elnéptelene­dő magyar és szász falvaiba való elvándorlása miatt. Az állandóan letelepült románság a XV. század végi Erdélyben — főként életmódjával összefüggésben — szinte kizárólag falvak lakója volt és egyik városban sem képezett még többségi etnikumot.

A mai Erdély területén 1495 körül az etnikailag kevéssé differenciálható, autochton, főleg bánsági szláv népesség mellett északon (Máramarosban, a Kelemen- és Görgényi-havasok nyugati peremén stb.) a főként pásztorkodó ruszinok, a déli szász területeken (Oroszcsűr, Bolgárcserged stb.) a bolgárok, a Bánságban és Arad vidékén pedig a szerbek számítottak még említésre méltó etnikumnak. A törökök balkáni terjeszkedésével, Szerbia végleges török elfoglalásával (1459) összefüggő, spontán és szervezett migráció (pl. Brankovics-, Jaksics-, Kinizsi-féle szerb koIonizáció) eredményeként nemcsak a dél-bánsági területek, a Lippai-dombság és a kaproncai Maros-völgy kapott nagy számban szerb menekülteket, hanem Csák, Temesvár, Arad, Siri és Lippa környéke is. Ez utóbbi területeken 1495 tájékán azonban még magyar többség volt feltételezhető (13).

A XVI. században a háborús pusztítások (14) és járványok következtében a vizsgált területen elsősorban a Bánság és Arad vidékének síksági részén — főleg 1514-1552 között — pusztult, tűnt el a többségi magyar lakosság, átadva helyét az egyre nagyobb tömegben beköltöző szerbeknek, kisebb részt románoknak, cigányoknak és törököknek. A független magyar államiság túlélését biztosító Erdélyi fejedelemség terüle­tén a XVI. század végéig szinte zavartalanul érvényesültek a korábbi etnikai folyamatok. A vármegyei városokban (főleg Kolozsváron, Tordán, Gyulafehérváron, Déván) a török elől az Alföldről ide menekült magyarok számának növekedése azonban tovább fokozta a helyi társadalom magyar jellegét.

A pásztorkodásról a földművelésre egyre inkább áttérő, többségében már helyhez kötődő román lakosság — korábbi etnikai területeinek viszonylagos demográfiai telítődése miatt — már nemcsak a magyar és szász etnikai területek réseit töltötte ki, hanem a korábban lakatlan hegyvidéki területeket is egyre jobban benépesítette (15). A XVI. század végén a történeti Erdély területén becsléseink szerint már 670 ezer lakos élt, akiknek kb. 52%-a magyarnak, 28%-a már románnak és 19%-a szásznak volt tekinthető (1. táblázat) (16). A tizenötéves háború során, 1599­1604 között a Habsburg (osztrák), oszmán (török), erdélyi (magyar), havasalföldi (román) hatalmi harc keretén belül Giorgio Basta császári generális és szövetségese Mihai Viteazul román vajda egymást váltogatva, a megfélemlítés érdekében kegyetlen vérengzést rendezett a függet­lenségre törekvő Erdélyben. A románok és székelyek — a politikai okok mellett — hegyvidéki lakóhelyeik erdeinek köszönhetően viszonylag kisebb veszteségeket szenvedtek ezen irtó-hadjáratokban, mint a Mezőség, a folyóvölgyek, Kolozsvár, Torda környékének védtelen — túlnyomó többségében magyar — lakói. A tömegmészárlások, a pestis és éhínség következtében a későbbi Szolnok-Doboka vármegye területén élt népesség száma 1553-1603 között 70%-kal, Kolozsé 1590-1642 között 68%-kal csökkent (17). A magyarság száma a szolnok-dobokai terüle­ten az említett időszakban 85%-kal, a románságé 45%-kal csökkent (17). Ezen adatok alapján és a székelyeknek csupán a románokhoz hason­ló mértékű veszteségét feltételezve 1604-ben nem kizárt, hogy a kivérzett, romokban heverő Erdély történeti területén csupán 330 ezer körüli lakos élhetett. A XVI. század derekáig tartó viszonylag békés időszakban tovább folyt a románoknak a belső, pusztítások által megkímélt hegy­vidéki területekről (pl. Kővár-vidék, Erdélyi-középhegység) és a román fejedelemségekből (Havasalföld, Moldva) való — a szélsőséges társa­dalmi elnyomás és az állandósult belpolitikai bizonytalanság miatti — tömeges bevándorlása Erdélybe, ahol a nagy munkaerőgondokkal küzdő magyar birtokosok és az elnéptelenedő szász települések elöljárói is tárt karokkal várták őket. A XVI. század közepén a románok aránya már minden bizonnyal meghaladta az egyharmadot (18), sőt az sem kizárt, hogy már ekkor elérte a magyarok és székelyek együttes lélekszámát.
II. Rákóczi György erdélyi fejedelem sikertelen lengyelországi hadjáratát követően, 1658-1660 között elsősorban török-tatár csapatok és a nyomukban járó pestis pusztították a hadak útjába eső erdélyi területek — túlnyomórészt magyar — lakosságát. Az említett katasztrófák eredményeként a XVII. század folyamán Kolozs, Doboka, Belső- és Közép-Szolnok, Kraszna vármegyék területén 317 magyar faluból 177 lett román többségű a magyarok pusztulása, elhurcolása, elmenekülése és a románok tömeges beköltözése miatt (19). Ennek eredményeként az Erdélyi-medencében a középkor végén még többé-kevésbé összefüggő magyar etnikai terület végérvényesen szétforgácsolódott, a Beszterce­-vidéki és királyföldi szász etnikai terület pedig jelentősen fellazult. A vázolt folyamatok következtében a XVII. század második felében a románok lélekszáma már kétségtelenül meghaladta a magyarokét (1. ábra). Az 1599-1711 közötti főként háborús események Erdély népessége etnikai összeté­telében olyan hatalmas, visszafordíthatatlan eltolódásokat okoztak a Kárpátokon túlról folytonos utánpótlást élvező románság javára, melyek végső soron a XX. századi etnikai térszerkezet állapotát is meghatározták. Az 1720. évi összeírás szerint a történeti Erdély területén 806 ezer lakos (20) élhetett, akiknek fele becsléseink szerint már románnak számított (21).

A nyugati területek (Partium, Bánság) török alól való felszabadulását (1692,1718) követően a szinte lakatlan, síksági területek töme­gével vonzották a hegyvidék román lakosságát (22). A Bánság nyugati, legtermékenyebb részén, a stratégiailag kulcsfontosságú Temesvár és Arad körzetében, illetve a bánsági bányavidéken (Oravica, Dognácska, Szászka, Boksán, Resica stb) a Habsburg-kormányzat főként katolikus németeket telepített le (23). A németek nagyarányú betelepítése eredményeként Lippa-Temesvár-Detta vonalától nyugatra egy etnikailag többé­-kevésbé egységes német nyelvterület jött létre. Ettől a vonaltól keletre pedig a Bánság alapvetően román jellegűvé vált. A Bánság etnikai össze­tételét — a németeken és románokon kívül — jórészt XVIII. századi betelepülés következtében a szerbek, krassovánok, magyarok, bolgárok, szlovákok, csehek tették még tarkábbá.

A bihari, szilágyi, szatmári régióban a románságnak a magyarok rovására történő lendületes előrenyomulása mellett a szlovákoknak a Réz-hegységben, a németeknek pedig Nagykároly vidékén való letelepítése volt a legfontosabb, XVIII. századi etnikai változás. A történeti Erdély területén az újranépesítést szinte teljes egészében a hegyvidékről leereszkedő és a román fejedelemségekből beáramló románsággal hajtották végre. Ez utóbbival kapcsolatban azonban feltétlenül meg kell említenünk, hogy a román lakosság Kárpátokat átlépő migrációja a XVIII. században sem mindig csak Erdélybe irányult, hanem a gazdasági-politikai helyzettel, közbiztonsággal mindig szoros összefüggésben, sokszor Erdélyből a román fejedelemségekbe (Havasalföld, Moldva) mutató, tömeges vándorlást is jelentett (24). Az Erdélybe irányuló román migráció pozitív mérlegét azonban a román lakosság jóval átlagon felüli mértékű növekedése bizonyítja: 1720-ban kb. 400 ezer, 1733-ban kb. 453 ezer, 1750-ben 538 ezer, 1762-ben 561 ezer, 1794-ben 729 ezer (25). A román és a szintén ortodox vallású és főként románul beszélő cigányok betelepülése következtében a 11 szász szék területén 1765-ben a 87 ezernyi evangélikus (szász) mellett már 66 ezernyi (43%) orto­dox (román és cigány) élt, akiknek itteni aránya 1900-ban már 53% fölé emelkedett (26). Ekkora már a XVI-XVII. században leginkább elpusztí­tott, elnéptelenedett szászvárosi, szászsebesi, újegyházi és szerdahelyi szász székek román többségűvé váltak.

A népmozgalmak hatására a XVIII. század végére Erdélyben kialakult az az etnikai-térbeli struktúra, mely a XX. század közepéig a falusi térségekben nem módosult lényegesen. Az 1770-es éveket követő évszázad során a bevándorlás ütemének drasztikus lecsökkenése után a románok száma a korábbiakhoz képest jóval kisebb, a természetes szaporodásuknak megfelelő mértékben nőtt, de 1832-ben így is meghaladta a történeti Erdély területén az egymillió főt. Ezzel a románoknak az össznépességen belüli aránya megközelítette a 60%-ot, jóval fölülmúlva az akkor több mint félmilliónyi erdélyi magyarok 29%-os részesedését. Az 1848-49-es szabadságharc több tízezernyi magyar és román áldozatának következtében Erdély népességszáma 1848-1850 között kb. 190 ezer fővel csökkent (27). Az 1850-es osztrák népszámlálás szerint a történeti Erdély 1.861 ezer fős lakosságának 58,3%-a román, 26,1%-a magyar, 10,3%-a német nemzetiségűnek számított (1. táblázat, 1. ábra).

Az osztrák-magyar kiegyezést (1867), Erdélynek Magyarországhoz való visszacsatolását követő időszakban, a magyarországi kapita­lista átalakulásnak nevezett, társadalmi-gazdasági modernizáció idején, az egészségügyi viszonyok rohamos javulását megelőzően zajlott le az utolsó, 1873-as nagy kolerajárvány. Ennek következtében a történeti Erdély területén a népesség száma az 1869-es és 1880-as népszámlálá­sok között, főleg a román jellegű partiumi járásokat pusztítva 3,2%-kal csökkent (28). Az első magyar, anyanyelvet is tudakoló népszámlálás (1880) idején a magyaroknak 21%-a, a németeknek 17,1%-a, a románoknak pedig 3,4%-a élt városi rangú településen. A városok össznépességén belül szintén a magyarok jelentették a többséget (62%) (29). A századforduló Erdélyéből viszonylag nagy méretű volt a kiván­dorlás Amerika és Románia felé, illetve az ország központi területei felé, elsősorban a fővárosba, Budapestre. A kivándorlással párhuzamosan a XIX. század közepétől kezdve egyre nagyobb ütemben folyt a kezdetben főként németül beszélő, galíciai és bukovinai zsidóság bevándorlása Máramarosba, az észak-erdélyi területekre (30) és az Alföld peremének nagyvárosaiba (pl. Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti). A magyar anyanyelvűek számának és arányának 1880-1910 közötti nagymértékű emelkedése a kedvező természetes szaporodás mellett, jórészt a zsidóság egyre szívesebben vállalt, természetes nyelvi asszimilációjának, magyarosodásának (31) volt az eredménye. Hason­lóan nagymértékű volt a városi lakosok magyarosodása is pl. Temesváron, Aradon, Brassóban és Nagyszebenben. A dél-erdélyi román etnikai területen a nyersanyagbázis (szén, vasérc) közelében létesített, gomba módra növekvő nehézipari üzemek települései (Resicabánya, Boksán, Stájerlakanina, Vajdahunyad, Kalán, Zsil völgye stb.) tömegesen szívták fel a távolabbi vidékek szakképzett, főként magyar és német munkaerejét. Az 1867-1918 közötti időszakban a románokra vonatkozólag megállapíthatjuk, hogy a magyarok etnikai térnyerése csak elenyésző mértékben származott román asszimilánsokból, sőt pl. Kovásznán, Tordán, Nagyszalontán, Bánffyhunyadon, Marosvásárhelyen a magyarok arányának visszaszorulása volt tapasztalható a betelepülő románokkal szemben. A románok térnyerése Nagyszebenben, Segesváron, Medgyesen a szá­szok rovására még ennél is nagyobb mértékű volt.

Az 1910-es magyar népszámlálás idején a mai Erdély területén élt közel 5,3 milliónyi népesség 54%-a román, 32%-a magyar, 11%-a német anyanyelvűnek vallotta magát (2. táblázat). Az etnikai térszerkezet a XVIII. század végi állapotokhoz képest a rurális térségekben alapvetően nem változott, csupán az elmagyarosodó görög katolikusoknak, izraelitáknak, a római katolikus németeknek köszönhetően vált a mai magyar-román határhoz tapadó, 20-30 km széles, észak-bihar-szatmár-ugocsai magyar etnikai terület egységesebbé és a belső migráció miatt nőtt meg a bánsági-dél-erdélyi magyar nyelvszigetek száma (2. térkép). A németek (szászok, svábok) etnikai területe ekkor már csak Beszterce közelében, a Horto­bágyi-dombság félreesőbb részein és a Bánságban Temesvár-Nagyszentmiklós között volt román falvakkal legkevésbé széttagolva. A Bánság­ban a románok, németek, magyarok, szerbek, cigányok, csehek, bolgárok, krassovánok, szlovákok nyelvterületeinek egymásba gabalyodása, a XVIII. században kialakult, rendkívül bonyolult etnikai struktúra még szinte változatlanul fennállt. Ez a viszonylagos etnikai stabilitás jellemezte a réz-hegységi szlovák és a máramarosi ruszin etnikai területeket is. A mai Erdély területén azonban az akkor városi jogú 41 település közül 30­-ban a népesség (abszolút vagy relatív) többsége már az államalkotó nemzet tagjának, magyarnak vallotta magát. Román többségűnek csupán 6 kisváros (Karánsebes, Hátszeg, Szászváros, Szászsebes, Abrudbánya, Vízakna), németnek pedig már csak Nagyszeben, Medgyes, Segesvár, Szászrégen és Beszterce bizonyult. A legtöbb (23-58 ezernyi) erdélyi magyar anyanyelvű 1910-ben Nagyvárad, Kolozsvár, Arad, Szatmárnémeti, Temesvár és Marosvásárhely lakója volt. Ugyanakkor a legnagyobb közösségeknek a románok részéről (9-12 ezer fő) Brassó, Arad és Nagyszeben, a németekéről (11-32 ezer fő) Temesvár, Nagyszeben és Brassó nyújtott otthont. A mai 5.321 település közül ekkor már 3.921 román, 1.026 magyar, 279 német, 81 szláv, egy (a Szeben megyei Resinár melletti Priszlop) cigány többség által lakottnak, 13 mai telepü­lés területe pedig lakatlannak számított.

Az első világháború végén a román királyi hadsereg által megszállt kelet-magyarországi területek közül a győztes antant hatalmak Trianonban (1920. 06. 04.) a ma tágabb értelemben Erdélynek nevezett, kb. 103 ezer km2-nyi területet csatoltak a duplájára növelt Romániá­hoz. Ezzel a területtel — az 1910-es népszámlálás adatai szerint — az erdélyi népesség több mint 46%-át kitevő, közel 2,5 milliónyi nem román (ebből közel 1,7 millió magyar) anyanyelvű került a hirtelen soknemzetiségűvé vált román államhoz. A magyar-román hatalomváltást követően 1918 ősze és 1924 nyara között az Országos Menekültügyi Hivatal (Budapest) adatai szerint 197.035 magyar menekült, települt át Romániából az új magyar államterületre (32). A magyarok számát tovább csökkentette a későbbi statisztikai számbavételeknél, népszámlálásoknál a koráb­ban többnyire magyar anyanyelvűként nyilvántartott zsidóknak önálló etnikai kategóriába való sorolása, a már nyelvükben elmagyarosodott görög katolikus és ortodox felekezetűeknek románként, a római katolikus vallású, német származású Szatmár vidéki sváboknak németként való számbavétele (2. táblázat, 2. ábra) (33). A magyarok számának és arányának csökkenése 1910-1930 között, a fentiekben vázolt okok miatt, elsősorban a partiumi határvidék városaiban (pl. Arad, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget), a román lakosság tömeges betelepítése következ­tében pedig — az imént felsoroltakon kívül — Kolozsváron, Tordán, Marosvásárhelyen, Zilahon, Nagybányán, Déván, Petrozsényben és Désen volt a leginkább feltűnő. Ennek következtében 1930-ban az erdélyi városi népességnek már csak 37,9%-a számított magyarnak. Ezzel szem­ben 1910 és 1930 között a városi románok száma 185 ezer fővel gyarapodott, elérve ezzel az összes városlakón belüli 35%-os arányt (29). A városokon kívül természetesen folyt a földreform keretén belül a magyar-román határ közelében lévő, szatmári-bihari magyar etnikai területek telepesfalvakkal (34) történő elrománosítása is. A gazdasági okok mellett az állami etnikai diszkriminációs politika is hozzájárult ahhoz, hogy a két világháború között a kivándorlók több mint 90%-a a kisebbségek soraiból került ki: pl. 1927-ben a Romániából kivándorlók 30%-a német, 28%-a zsidó, 12%-a magyar, 5%-a román volt (35).

A németek száma a két világháború között az alacsony szintű vitalitásuk, természetes szaporodásuk (36) és a kivándorlás miatt több­nyire stagnált. Egyedül a korábban magukat magyarnak valló Szatmár vidéki németek száma nőtt meg ugrásszerűen. A városok közül a németek abszolút többségüket (1930-ban 55,4%) már csak Resicabányán, relatív többségüket Nagyszebenben, Medgyesen és Segesváron tudták csak megőrizni. A sokkal nagyobb vitalitású román és cigány lakosság növekvő térfoglalása következtében az erdélyi szászok lakta járások közül már csak a medgyesi és erzsébetvárosi számított német többségűnek. Az 1930-ban 179 ezres etnikumként nyilvántartott, korábban gyorsan elma­gyarosodott zsidóság (37) 68%-a északon: Máramaros (34 ezer), Szatmár (24 ezer), Bihar (22 ezer), Kolozs (17 ezer), Szilágy (13 ezer) és Szamos (10 ezer) megyékben élt.

A II. világháború során a német és olasz külügyminiszterek a velük szövetséges Magyarország és Románia közötti fegyveres konflik­tus kirobbanását Erdély megfelezésével kívánták megelőzni (2. bécsi döntés, 1940. augusztus 30.). Az északi, 43.104 km2-nyi, az 1941-es népszámlálás szerint 53,6%-ban magyar nemzetiségű népesség (38) lakta részt visszacsatolták Magyarországhoz, a déli, 1941-ben 68,2%-ban román etnikai eredetűek által lakott terület pedig Romániáé maradt. A rendkívül feszült helyzetben — különböző okok pl. félelem, távozásra késztetés, kiutasítás miatt — a magyar fennhatóságú részt 1940-1943 között 219.927 román (39), Erdély déli, román felét pedig 1938-1944 között 190.132 magyar menekült hagyta el (40). A tömeges és kényszerű magyar-román népcsere (1940-41) eredményeként a mai Erdély déli felében a városok hirtelen felgyorsult elrománosodása és magyarságuk (1930-1941 közötti) csökkenése különösen Tordán (-30%), Brassón (­24%), Aradon, Déván, Petrozsényben (-20%), Temesváron és Nagyenyeden (-17%) volt feltűnő. Ugyanakkor Erdély magyar részén a már említett kényszerű román-magyar migrációk, a népszámlálás időpontjában a zsidók és a Szatmár vidéki svábok többségének ismét magyarrá történt önminősítése miatt a városokban az 1910-belihez hasonló, 80-90% fölötti magyar etnikai arányok álltak elő. A román közalkalmazottak többségének, általában az 1918 után Erdélybe betelepültek elmenekülése miatt a román anyanyelvűek száma 1930-1941 között az alábbi városokban csökkent a legnagyobb számban Kolozsvár (-25 ezer), Nagyvárad (-16 ezer), Szatmárnémeti (-12 ezer), Marosvásárhely (-8 ezer) és Nagykároly (-4 ezer). Az "ellenséges" kisebbségekre nehezedő nyomás miatt a falusi térségekből elsősorban a szatmár-bihari román telepesfalvak, illetve délen főként a Maros és Küküllők völgyeiben lévő települések (pl. Piski, Alvinc, Tövis, Marosújvár, Felvinc, Aranyosgyéres, Radnót, Bonyha) magyar lakóinak tetemes része menekült el. A II. világháború folyamán a zsidók tömeges likvidálására, deportálására — ellen­tétben a román Transnistriával, Besszarábiával, Moldovával — Dél-Erdélyben nem került sor. Ugyanakkor a magyar Észak-Erdélyben a 151 ezernyi (1941), többségében magyar anyanyelvű és identitású, izraelita túlnyomó részét 1944 májusában és júniusában deportálták (41). A magyar izraeliták eltávolításával elsősorban Nagyvárad (-20 ezer), Kolozsvár (-16 ezer), Szatmárnémeti (-12 ezer) és Marosvásárheiy (-5 ezer) magyarsága fogyott meg jelentősen.

A világháború utolsó évében Románia hirtelen átállását és hadüzenetét (1944. augusztus 25.) követően, a katonailag védhetetlenné vált magyar Észak-Erdélyből tömegesen indult meg az 1940 után betelepült magyarok, politikailag kompromittálódott személyek menekülése, a Beszterce vidéki szászok és a szatmári svábok evakuálása. A II. világháború idején, többnyire a hatalomváltások tájékán mind a magyarok, mind pedig a románok körében sor került tömeges leszámolásokra, de ezek demográfiai-etnikai jelentősége inkább lokálisnak tekinthető.

Az ismételt magyar-román hatalomváltást, Észak-Erdélynek Romániához való visszacsatolását követően nem került sor hivatalosan a németek kitelepítésére, azonban az 1945-ös román agrárreform szociális és nemzeti céljait ezzel is elérendő, a helyben maradt, ingatlanjaik többségétől megfosztott németek — különösen a rendkívül termékeny agrárterületeken élő, bánsági svábok — nagy részét gyűjtőtáborokba terelték, ahonnan legalább 70 ezret a Szovjetunióba deportáltak kényszermunkára (42). Ezen migrációk eredményeként 1941-1948 között a szászok száma 37%-kal, a sváboké 39%-kal csökkent. A hitleri fasizmus áldozatai közül az észak-erdélyi — csakúgy mint a moldovai, besszarábiai — zsidóknak kb. harmada élte túl a háború borzalmait (43). Azóta az erdélyi zsidó nemzetiségűek lélekszáma az 1948-ban létrehozott Izrael államba történt kivándorlásuk miatt 1992-ben már 2.687-re csökkent (2. táblázat). 1945 után a szlovákok egyharmada is elhagyta szülőföldjét (Nagylak, Réz-hegység), hogy saját államában, a mai Dél-Szlovákia területéről elűzött magyarok helyén találjon új otthonra.

Főként a magyar zsidók deportálása és az 1944 őszi elmenekülés következtében az észak-erdélyi magyar anyanyelvűek száma 1941-­1948 között kb. 238 ezerrel csökkent (44). Az 1944 után az erdélyi városokban lezajlott tömeges etnikai (főleg magyar, zsidó, német-román) helycsere következtében az 1948-as népszámlálás időpontjára a románok már az erdélyi városok össznépességén belül is elérték az abszolút többséget (50,2%), míg a magyarok aránya 39%-ra, a németeké 7,2%-ra mérséklődött (45).

A kommunista hatalomátvételt követően, az 1950­-es évek során, a román szocialista iparosítás "hőskorában", az új ipari munkahelyek nagyfokú térbeli koncentrálása idején, elsődleges szerepet játszott Erdély városi népességének felduzzasztása. 1948 és 1956 kőzött sikerült is több mint egymillió fővel növelni az erdélyi városok népes­ségszámát, igaz, részben a várossá nyilvánításokkal. A korabeli kelet-európai szocialista urbanizáció politikai-szociális célkitűzései mellett Erdélyben kiemelkedő szerepe volt a román nemzetpolitikai céloknak, az akkor még mindig magyar jellegű városok elrománosításának, mely a későbbi évtizedek során egyre leplezetlenebbé vált. Természetesen politikai beavatkozások nélkül is módosult, átformálódott volna az 1948-­ban még átlagosan 49,9%-ban nem román anyanyelvű városok etnikai arculata, hiszen népességnövekedésük forrásai, az erdélyi falvak lakos­sága már több mint két évszázada kétharmad részben román volt. Csupán idő kérdése volt, hogy ezen urbanizációs népességtartalék román többsége hol, mikor és milyen mértékben fog a városokban érvényre jutni. Mindenesetre az tény, hogy a mai városok területén az 1956-os népszámlálás időpontjában élt 2,1 millió lakosnak már 58,1%-a román, 30,3%-a magyar, 7,4%-a német nemzetiségűnek számított (46). Ek­korra a terület magyar kulturális központjának, Kolozsvárnak a mai területén a román nemzetiségűek aránya már megegyezett a magyarokéval (47,9%), Nagybánya pedig elvesztette magyar többségét és 55,9%-ban románná vált. Az 1948-1956 közötti időszakra vonatkozólag megemlí­tendő még az a tény, hogy a városi németek számának és arányának növekedése a románokéhoz hasonlóan nagy volt. Ennek oka abban keresendő, hogy a munkatáborokból hazaengedett németek kizárva a földreformból, megfosztva ingatlanjaik többségétől, tömegesen kénysze­rültek munkát keresni a városokban, ipari centrumokban. Ennek következtében az erdélyi németek közel fele városlakóvá vált (47).

Az erdélyi megyék mai területén az 1956-os népszámlálás időpontjában 6.218.427 lakost találtak, akiknek már 65 %-a (4,04 millió) román, 25,1%-a (1,56 millió) magyar, 5,9%-a (368 ezer) német, 1,3%-a (78 ezer) cigány nemzetiségűnek vallotta magát (2. táblázat). Elsősorban az 1940­-es évekbeli tömeges migrációk és háborús veszteségek miatt — az 1941-beli állapothoz képest több mint 200 ezerrel kevesebb lélekszámú ­— németség rurális etnikai területe teljesen szétforgácsolódott. A különösen termékeny talajú bánsági területek sváb és az agrár szempontból már kevésbé jelentős erdélyi szász falvakban 1944-45-ben keletkezett hatalmas demográfiai űrt a románoknak 1956-ig többnyire sikerült kitölteniük. A Barcaságban a románok jóval nagyobb mértékű beköltözése, Beszterce-vidékén a szászok 95%-ának 1944-es evakuálása miatt már nem volt abszolút német többségű település található. Ez utóbbi területen, Szászrégen és Bátos környékén magyarok is nagy számban költöztek a szászok helyére. A Szatmár vidéki sváb eredetű, de már a XIX. században elmagyarosodott népesség túlnyomó része — ellentétben az 1920-1940 közötti időszakkal — nemcsak az anyanyelvi, hanem a nemzetiségi statisztikák (1956) szerint is visszatért a magyarsághoz. Ugyanakkor a szatmár-bihari, határ menti magyar etnikai területen az 1920-1940 között alapított, kis telepesfalvak román lakossága 1945-ben visszatért, sőt új román kolóniák is létrejöttek.

Az 1956-tól az 1992. évi népszámlálásig terjedő időszakban az erdélyi megyék népessége az évi átlagban 7,8‰-es természetes szaporodás ellenére csupán 1,5 millió fővel, 24,2%-kal gyarapodott (48). Az egyes etnikumok között tapasztalható nagyon eltérő természetes és mechanikus népmozgalmi magatartás, az etnikai identitás változása (asszimiláció-disszimiláció) miatt a megfigyelt 36 év alatt a cigányok száma 159%-kal, az ukránoké-ruszinoké 59,7%-kal, a románoké 40,7%-kal, a magyaroké 2,9%-kal nőtt, míg a főbb nemzetiségek közül a zsidók lélekszáma 93,9%-kal, a németeké 70,4%-kal, a szlovákoké, bolgároké, szerbeké, horvátoké-krassovánoké 16-23%-kal lett kevesebb (2. táblázat). Az egész időszakra vonatkozólag az egyes etnikumok évi átlagos természetes szaporodását csak becsülni tudjuk (románok 8,6‰, magyarok 6,6‰, németek 3,3‰) (49). Ennek alapján 1992-ben a románok számának (5.684 ezer helyett) 5,3 milliónak, a magyarokénak (1,6 millió he­lyett) 1.928 ezernek, a németekének (109 ezer helyett) 412 ezernek kellett volna lennie. A nagy etnikai arányeltolódások elsősorban a több mint egymillió főt megmozgató ki- és bevándorlásoknak, a nemzeti-etnikai kisebbségek negatív, a románok pozitív erdélyi vándorlási mérlegének voltak köszönhetők (50). Az 1945-1992 közötti időszakban — a születési helyre vonatkozó és népmozgalmi statisztikák alapján — mérvadó becslések 800 ezer főre teszik a Kárpátokon túlról Erdélybe települt románok számát, míg az Erdélyből a Regátba költözöttek száma csupán a negyed milliót érhette el (51). Ez utóbbi tömegből a magyarok száma a 60 ezret is elérhette. A Moldvából és Havasalföldről beköltözők nagy részét kezdetben Dél-Erdélyben, a Brassó-Arad-Resica nehézipari háromszög megyéiben telepítették le, jórészt ott, ahol a megnövekedett munkaerőigényt helybeliekkel a hagyományosan alacsony természetes szaporodás (majd fogyás) és a németek növekvő kivándorlása miatt nem lehetett kielégíteni. Később a regáti román tömegeket egyes észak-erdélyi — magyar beköltözők számára egy időben tiltott — ­municípiumok (pl. Kolozsvár, Nagyvárad) elrománosításának felgyorsítására is felhasználták.

Az erdélyi kisebbségek rohamos etnikai háttérbe szorulása a románok tömeges beköltözése mellett egyre növekvő kivándorlásuknak volt köszönhető. Míg 1956-1975 között főként családegyesítési céllal csupán 2-3 ezer német és legfeljebb ezer magyar hagyta el évente Romá­niát, addig 1975 és az 1992-es népszámlálás időpontja között 389 ezer fő (215 ezer német, 64 ezer magyar, 6 ezer zsidó és 5 ezer egyéb etni­kumú emigrált Erdélyből (52). A német kivándorlók éves száma a H. Schmidt német kancellár és N. Ceauşescu román államfő közötti 1978-as megállapodás értelmében 1978-1989 között 10-14 ezer fő között stabilizálódott (53). Ugyanekkor a magyar emigránsok száma — az egyre romló gazdasági és politikai helyzettel szoros összefüggésben — az 1979-beli 1.058-ról, 1986-ban 4.144-re, majd 1989-ben 11.728-ra nőtt. A Ceauşescu-rezsim összeomlását követően beindult romániai exodus eredményeként csupán 1990-ben 60.072 német, 23.888 román és 11.040 magyar hagyta el Romániát. Az országot elhagyó 96.929 emigránsból 86,2% (83.512 fő) Erdélynek mondott búcsút. A külföldön remélt jobb életszínvonal, a gyermekek jobb jövőjébe vetett hit, a Románia iránti bizalom megrendülése és a fellángolt nacionalizmus által is motivált (54) kezdeti nagy kivándorlási láz a közelmúltban már lecsillapodott és országosan 20 ezer fő körül stabilizálódott (55).

Az elmúlt négy évtized nagy volumenű, ellentétes irányú migrációi — különösen a szocialista román urbanizáció keretében lezajlott belső, falu-város migrációk — eredményeként az erdélyi városok népessége 1956-1992 között 2,1 millióról 4,4 millióra nőtt, a társadalmi és térbeli mobilitás nagy veszteseinek számító falvak lakóinak száma pedig 4,1 millióról 3,3 millióra csökkent. Míg ez utóbbi, rurális térség össznépességén belül a német exodus miatt mind a három jelenlegi domináns etnikum (románok, magyarok, cigányok) tudta arányát növelni (56), addig a településrendszer csomópontjaiban, az államhatalom központi településeiben — mint napjaink románosításának kohóiban — a románok száma és aránya rendkívüli mértékben növekedett (1956 1,2 millió, 58,1%, 1992 3,3 millió, 75,6% városi román). Ez időszakban a városok közül nyolc magyar és egy német többségű (Zsombolya, 1990-ben) vált abszolút román többségűvé. Az erdélyi és Kárpátokon túli román falvakból, illetve a helyi természetes szaporodásból táplálkozó, párthatározatokban előírt, erőltetett mértékű népességnövekedés ered­ményeként az említett volt magyar jellegű városok közül a románok az 50%-os arányt az alábbi időpontokban érték el. Kolozsvár 1957, Zilah 1959, Balánbánya és Szászrégen 1969, Nagyvárad 1971, Bánffyhunyad 1972, Szatmárnémeti 1973, Élesd 1978. Az erdélyi városi társadalmak viszonylag gyors és gyökeres szerkezetváltása, nagyon eltérő társadalmi szerkezetű, magatartású, etnikumú-vallású csoportok tömeges, mes­terséges egymás mellé kényszerítése, összekeverése, egy idő után már a város teljes ruralizációja rendkívül megnövelte a különböző (pl. etni­kai) típusú konfliktusok kirobbanásának veszélyét a nagyobb városokban. Hasonló átalakulások zajlottak le a nemzeti kisebbségek rovására a nagyvárosok (pl. Arad, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Brassó) agglomerálódó, dinamikus népesedésű szomszédságában is. A többsé­gében nemzeti kisebbségek által lakott, periférikus forgalmi fekvésű falvakban az elvándorlással, elöregedéssel, a természetes szaporodás és a lakónépesség állandó csökkenésével párhuzamosan — a helybeli románság nagyobb mértékű elvándorlása miatt — a helyi társadalom megőr­zi, esetleg még fokozza is eredeti etnikai jellegét. A magyar falvak esetében különösen sok ilyen példa figyelhető meg a Székelyföld túlnyomó részén, a Küküllők-dombsága, a Mezőség, Szilágyság és a magyar-román határvidék számos félreeső részén is. Ugyanakkor a természetes és mechanikus népmozgalmi tényezőktől függetlenül a már nyelvében szinte teljesen elmagyarosodott Szatmár vidéki svábok és a magyar ajkú cigányok egy részének disszimilációja, a magyar nemzetiségűek köréből való hirtelen kiválása miatt számos település vesztette el a statiszti­kákban korábbi magyar többségét. Erdély legnagyobb vitalitású etnikuma a cigányság növekvő demográfiai bázisának, megerősödött identitá­sának, a román és magyar nemzetiségűek köréből való fokozatos kiválásának, disszimilációjának köszönhetően főként hagyományos telepü­lésterületein — Bihar, Szatmár, Szilágy, Kolozs, Maros, Szeben és Brassó megyékben, főként a szászok által egyre inkább elhagyott, Olt és Maros-közi falvakban — tudta arányát rendkívüli mértékben megnövelni. A román anyanyelvű cigányság körében viszont az 1956-os állapothoz viszonyítva egyes dél-erdélyi területeken a fentiekkel ellentétes etnikai folyamat, a román nemzetiségűekhez való tömeges visszatérés is megfigyelhető volt (57).

Az 1992. január 7-i népszámlálás időpontjában az erdélyi megyék területén 1989 közepéhez képest 310 ezerrel kevesebb, 7.723.313 lakost, a Bánság, Körösvidék - Máramaros, Erdély történelmi területén pedig 7759.466 főt találtak az összeírók. Ez utóbbi népességből 5.7 millió (73,6%) vallotta magát román nemzetiségűnek, 1,6 millió (20,7%) magyarnak, 204 ezer (2,6%) cigánynak, 109 ezer (1,4%) németnek, 50 ezer ukránnak, 28 ezer szerbnek, 19 ezer szlováknak, 8 ezer bolgárnak, 7 ezer horvátnak, 5 ezer pedig csehnek (2. táblázat) (58). A korábbiakban vázolt XX. századi migrációk, etnikai folyamatok eredményeként Erdély etnikai arculata egyrészt a nemzeti kisebbségek rovására és a románok javára lényegesen egyszerűsödött, homogenizálódott, másrészt pedig a cigányság lendületes térfoglalása következtében tarkábbá is vált (3. térkép).

A románok a 16 megye közül 14-ben abszolút többséget, Hunyad, Beszterce-Naszód és Fehér területén 90% feletti, Szebenben, Brassóban, Krassó-Szörényben, Temesben, Aradban és Máramarosban 80-90% közötti arányt képviselnek. A régió 26 municípiumából 22, 92 egyéb városából 77, az 5.203 faluból pedig 4.222 számított román többségűnek. A szinte homogén román falusi térségek elsősorban Dél­-Máramarosban, a történeti Naszód és Kővár-vidéken, a Szamos-hátságon, az Erdélyi-középhegységben és a Déli-Kárpátokban találhatók (címlaptérkép). Az erőltetett, etnikailag irányított városnövekedés eredményeként az erdélyi városi népesség 75,6%-a már román nemzetiségűnek számított. Ezzel összefüggésben a korábbi évszázadokban szinte kizárólag falusinak számító erdélyi románok abszolút többsége (58,9%-a) városi lakossá vált. A 100.000 főnél népesebb településen 26,9%-uk, a 20 és 100 ezer közötti lakosú városokban 20,2%-uk élt. Erdély legnépesebb városai közül a 40-60 éve még magyar-német többségűnek számító Temesvár, Kolozsvár, Brassó lakóinak 75-90%-a román nemzetiségű. Ugyanakkor a településhierarchia alsó fokán elhelyezkedő, 1000-főnél kisebb lélekszámú, főként hegy- és dombvidéki, apró- és kisfalvakban is átlagon felüli arányban (20,2%) leltek otthonra. A román etnikai területnek a természeti környezettel összefüggő településhálózati sajátosságai miatt — első­sorban a mócvidéki és hunyadi románságnak köszönhetően — az 500 lakosúnál kisebb erdélyi falvak, hegyi tanyák, szállások össznépességén belül a románok már 81%-os arányt képviselnek

A nemzetiség szerint 1.604 ezer (anyanyelv szerint 1.620 ezer) fős erdélyi magyarság a mai Hargita és Kovászna megyékben, azok négy municípiumában (Marosvásárhely, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy), 14 egyéb erdélyi (ebből 9 székelyföldi) városban és 795 faluban képezett többséget (címlaptérkép). A városban élők aránya 56%-ot, a 100 ezer főnél népesebb településen élők aránya 20,4%-ot ért el a magyarok körében. A románokhoz hasonló arányban (20,6%) laktak a 20-100 ezer fő közötti középvárosokban is, ugyanakkor a románokhoz viszonyítva a falvak közül az 1.000-5.000 fő közötti közép- és nagyfalukat részesítették inkább előnyben. Jórészt a 44%-ban falusi, főként szé­kelyföldi, bihari, szilágysági magyaroknak köszönhetően az erdélyi magyarok 56,9%-a olyan településen él, ahol arányuk meghaladja az 50%-­ot. Míg a több mint 90%-ban magyar jellegű településen élő magyarok aránya 28%, addig az elsorvadásra, nyelvi asszimilációra ítélt diaszpó­rákban (10% alatti magyar lakosú településeken) élőké 9,2%. A magyarok legnépesebb közösségei — egyelőre még Marosvásárhelytől elte­kintve — olyan városokban (Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetin) találhatók, ahol a magyarok az elmúlt 3-4 évtizedben 23-41%-os kisebbségbe kerültek. A régió magyarjainak 45,2%-a a székelyföldi, 31,2%-a a körös-vidéki, 4,4%-a a bánsági, 19,2%-a pedig a történeti Er­dély egyéb megyéiben élt. Etnikai területeik viszonylagos homogenitását csupán a Székelyföldön és Észak-Biharban tudták megőrizni. Szatmárban és Szilágyban a románokkal, németekkel, cigányokkal meglehetősen keverten, a többi régióban pedig kisebb-nagyobb nyelvszige­teken és diaszpórákban éltek.

Az 1992-es népszámlálás időpontjában az erdélyi népességből 203 ezren vallották magukat cigány nemzetiségűnek, 85 ezren cigány anyanyelvűnek. Az eltérés abból ered, hogy a romániai cigányoknak többsége (54,3%-a) román, 4,7%-a magyar anyanyelvű és csak 40,9% tartja a cigányt anyanyelvének. Amennyiben feltételezzük azt, hogy a mai Magyarországon és Romániának az erdélyi részén a cigányság az 1893-as cigány összeírás óta azonos mértékben szaporodott, akkor Erdély 1992-beli cigány népessége legalább 1.115.000 főre, az össznépesség 14,4%-ára becsülhető (59). A cigányságnak a főként XVIII. században kialakult, többnyire etnikailag vegyes (román, magyar, német) jellegű településterületeiben az elmúlt évszázadban nem történt lényeges változás. Ennek megfelelően a cigányok 42,2%-a belső erdé­lyi területeken (Maros, Szeben, Kolozs, Brassó megyék), 34,1%-a a nyugati területeken (Temes, Arad, Bihar, Szilágy, Szatmár megyék) élt (címlaptérkép) (60). Ugyanakkor — feltehetően a szűkösebb megélhetési lehetőségek és a helyi lakosság viszonylag kisebb etnikai toleranciája miatt — az etnikai­lag meglehetősen homogén, főként hegyvidéki román és magyar-székely területeket kevéssé kedvelik. A 34%-ban városlakó cigányok legné­pesebb közösségei fő településterületeik központjaiban találhatók az Erdélyi-medencében Marosvásárhely (2.597), Kolozsvár (3.201), Dicsőszentmárton (2.368), Torda (2.289), Medgyes (2.196); a nyugati peremvidéken Temesvár (2.668), Arad (2.138), Nagyvárad (2.137), Nagy­bánya (1.969). A cigányok általában a többségi környezeti nyelvet (románt vagy magyart) sajátítják el anyanyelvként, azonban az Erdélyi­-medencében, főként a Küküllőktől északra már inkább cigányanyanyelvűeknek számítanak. Az 1992-es népszámlálás időpontjában 24, több­nyire a szászok által jórészt elhagyott településen vallotta a helybeli népesség többsége cigánynak magát.

A történelmi Erdély hajdani harmadik domináns etnikuma a németség lélekszáma 1992-ben nemzetiség szerint 109 ezer, anyanyelv szerint 91 ezer főre apadt. A fiatalabb generációk túlnyomó részének kivándorlása révén vészesen elöregedett, harmadában már nyugdíjas korú etnikum 41,5%-a a történelmi Erdélyben ("szászok"), 44,1%-a a Bánságban és Arad vidékén ("svábok"), 19,5%-a pedig a Körös-vidéken és Máramarosban élt (címlaptérkép). Ez utóbbi területen, Szatmárban található az a kb. 10 ezer fős, az elmúlt két évszázadban elmagyarosodott, magyar anya­nyelvű, sváb eredetű közösség, amely 1992-ben politikai-gazdasági megfontolásból hirtelen már nem magyarnak, hanem németnek vallotta magát. Az 1930-ban az erdélyi németek 5%-át kitevő szatmári svábok utódainak köszönhető, hogy a jelenlegi 15 német (abszolút vagy relatív) többségű település közül 7 Szatmárban található. A Bánságban és az erdélyi Szászföldön (Királyföldön) csupán 4 - 4 apró falu tudta — többnyi­re csak relatív — német többségét megőrizni. Az elmúlt évtizedekben a menekülésszerű kivándorlás eredményeként az erdélyi németeknek már csak harmada él falun. A német közösségek fennmaradását biztosító városok közül a legtöbb német nemzetiségű — az össznépesség 2 - 5 %-át alkotva — Temesvár (13.206), Nagyszeben (5.605), Resicabánya (5.322) és Arad (4.142) lakója.

Az 50 ezer fős ukrán-ruszin kisebbség 73%-a az ukrán határ közelében, Máramarosban, 21%-a pedig a Bánság területén szétszó­ródva élt, az előbbi területen 11, az utóbbin 10 falun belül képezve etnikai többséget (címlaptérkép). Legnagyobb számban Havasmezőt (10.240), Visóoroszit (4.913), Oroszkőt (4.762), Felsőrónát (4.013) és Pálosremetét (2.384) lakják

A románokhoz hasonlóan ortodox vallású, az elmúlt évszázadban főként kivándorlás révén folytonosan apadó lélekszámú, 28 ezres szerb lakosság szinte kizárólag a Bánság lakója. A többségében Jugoszlávia határa és Temesrékas közelében lévő szerb többségű falvak száma 1966-1992 között 20-ról 11-re csökkent, melyek közül legjelentősebbnek az alábbiak számítanak; Szinice, Szerbszentmárton, Fejérdomb, Rádonya, Nérasolymos, Néramező A legnagyobb lélekszámú szerb közösség azonban Temesvár (7.748) és Újmoldova (1.782) városok lakója (címlaptérkép).

A ma 19 ezer fős, többségében római katolikus vallású szlovákság 48%-a Bihar és Szilágy megyék határán húzódó Réz-hegység irtásfalvaiban, 23%-a (4.404) Románia egyetlen, többségében evangélikus szlovákok által lakott városában, Nagylakon él (címlaptérkép). A réz-hegységi szlovákok legnépesebb (500-800 fős) közösségei Magyarpatakon, Bodonoson, Sólyomkőváron, Hármaspatakon találhatók.

Az 1737-38-ban a Bánságba menekült, katolikus bolgárok ma alig 8 ezer főt számláló közössége már csak Óbesenyőn (3.565) és Berestyén (544) alkot többséget, míg hajdani központjukban Vingán a 690 főnyi bolgár már csak 17%-os kisebbséget képez.

A horvát-krassován közösség (6.753) alapvetően a Bánságban, Resicabánya déli szomszédságában lévő hét faluban (pl. Krassóvár-­2.254, Krassócsörgő-938, Kiskrassó-864, Kengyeltó-621, Nermed-607) él (címlaptérkép).

Az elmúlt fél évszázadban megfeleződött lélekszámú cseh nemzetiségűek (5.497) 90%-a a Bánság lakója. Az Orsovai-, Almás- és Lokva-hegységben meg búvó irtásfalvak közül hét még mindig cseh többségű (Szörénybuzás, Szentilona, Bigér, Almásróna, Tiszafa, Tiszafaiújbánya, Cseherdős) (címlaptérkép).

Az 1992-es népszámlálás óta eltelt öt évben az erdélyi népesség száma — immár természetes fogyása miatt — 1997. január 1-én már 7,6 millióra csökkent (61). A népmozgalmi adatok alapján, az 1992-es népszámlálás etnikai adataiból kiindulva ekkor az erdélyi népesség 74,5%-a (5.670 ezer fő) lehetett román, 20,2%-a (1.540 ezer fő) magyar, 2,7%-a (208 ezer fő) cigány nemzetiségű. Amennyiben a cigányság esetében az 1992-es becsült (1 115 ezer) adatokból indulunk ki, akkor az erdélyiek etnikai összetétele feltevésünk szerint 1997 elején a követ­kező lehetett. 4,8 millió (63%) román, 1.470 ezer (19,3%) magyar, 1.150 ezer (15,1%) cigány, 73 ezer (0,9%) német és 120 ezer (1,7%) egyéb. Az 1992 előtti évtized etnikai folyamataival számolva, feltételezhetjük, hogy a románok aránya a városokon belül szerény mértékben tovább nőtt és a magyarok rovására 1993-ban Margitta, 1995-ben Tasnád esetében érhették el az 50%-os arányt.