A mű címoldalán Kárpátalja mai területének 1941-re és 1999-re vonatkozó, anyanyelvi adatokon nyugvó etnikai térképeit, a két legnagyobb város (Ungvár, Munkács) nyelvi-etnikai arculatának 1880-1999 közötti változását mutatjuk be kör- és sávdiagramok segítségével. Mindkét térképen népességarányos kördiagramok segítségével a ruszin-ukrán, magyar, orosz, román, német, szlovák, cigány és zsidó (jiddis, héber) anyanyelvű népesség térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási (állam, vármegye, oblaszty, járás, város, község határ) beosztást kísérhetjük figyelemmel. A települések nevének megírásánál első helyen a mindenkori hivatalos (1999-ben ukrán, illetve 1941-ben magyar) nevet, majd ez alatt minden város esetében 1999-ben a magyar, 1941-ben az akkor szintén hivatalos ruszin nevet, a többi, vegyes etnikumú településnél, mindkét időpontban a helyileg fontos kisebbségi (magyar, ruszin, román, német, szlovák) nevet tüntettük fel. A hivatalos nevek forrásai a “Hivatkozások, megjegyzések” fejezetben találhatók (1). Az 1941-es hivatalos magyar településnevek mellett zárójelben közzétettük az 1919-ig érvényes, sok esetben a századforduló tájékán magyarosított, hivatalos magyar neveket is, melyek napjainkban a kárpátaljai és magyarországi sajtóban nagyobb népszerűségnek örvendenek: pl. Sztrabicsó (Mezőterebes), Zsdenyova (Szarvasháza).

Az 1999-es térkép sajnos nem az Ukrajna által régóta halogatott népszámlálás adatain nyugszik, hanem a Kárpátontúli Területi Statisztikai Hivatal 1999. január 1-i népességszám adatain és ez időszakra vonatkozó valószínűség számításainkon. Az 1999-es etnikai viszonyokra vonatkozó becsléseink kiindulási pontjául az 1989-es (és az összes többi, 1880-1979 közötti) népszámlálás anyanyelvi (tehát nem nemzetiségi!) adatai, a helyi tanácsok saját felmérésein alapuló KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár) adatbázisa és különféle egyéb becslések, információk szolgáltak (2).

A címoldalon található az 1941. január 31.-i állapotoknak megfelelő anyanyelvi és közigazgatási térkép is, melynek a fenti térképpel való összevetése hasznos tanulságokkal szolgál a 20. század derekán lezajlott zsidó, magyar és németellenes intézkedések, az elmúlt fél évszázad demográfiai, migrációs és etnikai folyamatai jelentőségének megítéléséhez. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a tények alapos ismeretének hiánya miatt az 1941-es magyar népszámlálás etnikai adatait heves támadások érték illetve érhetik, azonban az érintett régióban a települési szintű anyanyelvi, nemzetiségi és főként nyelvtudási adatok elemzését követően arra a következtetésre jutottunk, hogy az 1941-es magyar népszámlálás kárpátaljai etnikai eredményei nem kevésbé “megbízhatók” mint az államilag szinte előre megtervezett, manipulált, a nemzetiségi települési adatokat csak állampolgárokra vonatkozóan közlő 1921-es, 1930-as csehszlovák, vagy az 1959 utáni szovjet népszámlálásoké.

A hátoldalon lévő hét melléktérkép a mai Kárpátalja területének 1495, 1796 körülire valószínűsített, 1880, 1910, 1930, 1941 és 1999-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, két táblázat pedig a főbb etnikai-nyelvi csoportok lélekszámának, arányának 1495-1989 közötti változását tárja fel. A melléktérképeknél és táblázatnál az 1495-1850 közötti időszakban itt élt népesség „etnikai-nyelvi-származási” megoszlására vonatkozó adatai — a teljes körű, etnikai információt is gyűjtő népszámlálások hiánya miatt — nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minősíthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszesítés időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív "etnikai" többségére az adott forrásokban az egyes településekre vonatkozó direkt "etnikai jellegű" utalások, többnyire az adófizetők nevének nyelvészeti elemzése alapján vonhattunk le következtetéseket (túlnyomórészt Bélay V., Csánki D., Engel P., Lehoczky T., Szabó I. kutatásai nyomán) (3). Természetesen a középkor végén az "etnikai-nyelvi-származási" információk nagy hiányosságával, kérdéses megbízhatóságával tisztában vagyunk, de a jelenleg feltárt forrásokon alapuló 1495-ös "etnikai" térképet — jobb híján, kisebb-nagyobb fogyatékosságai ellenére — a feltételezhető valósághoz nagyon közelinek tartjuk. A 18.sz. végére vonatkozólag az egyes települések etnikai többségét a “Lexicon locorum...(1773)-ban, Vályi A. (1796-99)-nál és Korabinszky J.M. (1804)-nél előforduló domináns információ alapján tüntettük fel. Az 1880-as, 1910-es, 1941-es időpontban a magyar népszámlálások anyanyelvi, 1930-ban a csehszlovák népszámlálás nemzetiségi adatait, 1999-ben a korábbiakban vázolt, becsült információkat tüntettük fel. A nagy méretarányból eredő korlátozott ábrázolási lehetőségek miatt a települések mai területén élt népesség abszolút vagy relatív etnikai többségét bemutató egyszerű felületi ábrázolási módszert alkalmaztuk, mely sajnálatos módon el kellet, hogy tekintsen az etnikai keveredés településen belüli bemutatásától. A térképsorozat minden időpontban csupán az egyes forrásokban feltüntetett települések lakott részén ábrázolja az etnikai többséget. Az egyéb, lakatlan illetve állandó település nélküli területeket ennek megfelelően fehér folt fedi. A melléktérképeken való jobb tájékozódás érdekében a legfontosabb településeket a mindenkori hivatalos (magyar: 1495, 1796, 1880, 1910, 1941, cseh: 1930, ukrán: 1999) néven írtuk meg.

Az 1495-ös adóösszeírás szerint a mai Kárpátalját is magában foglaló történelmi Északkelet-Magyarországon (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyék területén) 75.685 lakos (4) élhetett 21 városban és 504 faluban (5), melyek közül a városok és 257 falu számított magyar többségűnek (6). Amennyiben feltételezzük, hogy ezen területen a városok és a falvak népességszáma között Ungban, Beregben 6,2-szeres, Ugocsában 7,2-szeres, Máramarosban 13,5-szörös különbség (7) volt megfigyelhető, akkor az említett megyék együttes területén élt népesség 66%-a számított magyarnak, 21,3%-a ruszinnak, 7,3%-a románnak és 5,4%-a szlováknak (1. táblázat). A magyarok aránya Ung vármegyében 59,2%-ot, Beregben 75,1%-ot, Ugocsában 86,8%-ot ért el. Máramarosban pedig relatív (46,4%-os) többséget képviseltek a románokkal (31,3%) és ruszinokkal (22,3%) szemben.

Amennyiben a korabeli adatokat Kárpátalja mai területére számítjuk át feltételezhetjük, hogy 1495-ben a népesség száma 44.500 fő lehetett, akik 13 magyar többségű városban és 165 magyar, 134 ruszin, 8 román többségű faluban laktak. A városi és falusi népesség közötti fentiekben ismertetett korabeli eltérések alapján valószínű, hogy a mai kárpátaljai területen a népesség 65%-a lehetett magyar, 32,9%-a ruszin és 2,1%-a román.

A 15. század végén a magyar etnikai terület többnyire a 13. században felszámolt határvédelmi rendszer, a gyepű vonaláig, a hegyvidék lábáig terjedt. Ezen magyar etnikai határt az Ung és a Tisza folyók között Ungvár - Szerednye - Munkács - Nagyszőlős városok jelölték ki (1. térkép). A magyar etnikai terület Ugocsa keleti részén és a sóbányászat felvirágzásáig szinte lakatlan Máramarosban, a hajdani gyepűzóna Tisza melléki részén is nagy területre terjedt ki, ahol a magyar településhálózat legfontosabb tagjait Huszt, Visk, Técső illetve a mai romániai Hosszúmező és Máramarossziget városok képezték. A 13-14. századtól bevándorolt német, flamand bányászok, iparosok, szőlőművelők utódai a 15. század végére már többnyire beolvadtak a magyarságba (8). Számottevőbb német nevű lakos már csak Visken, Szászfalun, Beregszászon (Lampertszászán) volt fellelhető.

A közel 15 ezer fős, Kárpátalján a 13. század óta élő ruszinok (9) a 15. század végén már 134 faluban alkothattak többséget. A ruszin falvak ekkor többnyire még a magyar etnikai terület szomszédságában, a hegyvidék délnyugati lejtőin és az Ung, Latorca, Borzsa, Nagyág, Talabor, Tarac folyók felső, hegyvidéki szakaszán voltak fellelhetők. Ez volt az a 13. századig lakatlan, határvidéki terület (“gyepű” és “gyepűelve”), ahová a ruszinok a 13. századtól kezdve Halicsból (Galiciából), Volíniából, Podóliából kenézeik (10) vezetésével, mint alapvetően pásztorkodó életmódot folytató etnikum folytonosan beszivárogtak (11), majd innét népesítették be fokozatosan a határhoz közelebbi, magasabban fekvő területeket. A 15. század végén azonban Máramaros, Bereg és Ung hegyvidéki területeit még mindig többnyire lakatlan erdőségek, havasi legelők borították.

A vizsgált terület jóllehet soha nem került Oszmán (török) megszállás alá, azonban a magyar függetlenséget szimbolizáló Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg-Magyarország között elterülve (12) mint katonai felvonulási terület a 16-17. században gyakran vált háborús pusztítások áldozatává. Ezen katasztrófák közül elsősorban a tatárok 1565-ös, 1594-es, 1661-es, 1717-es, a lengyelek 1657-es és a Habsburg császári csapatok 1684-88 közötti hadjárata (a munkácsi erőd ostroma) és általában a Kassa illetve Erdély felé átvonuló erdélyi és császári csapatok garázdálkodásai emelhetők ki. Az említett hadi események és a nyomukban járó járványok szinte kizárólag a magyar etnikai területet, tehát a várak, városok környékét, a fő közlekedési utak mellékét, a Tisza völgyét pusztították. A főként magyar lakosság pusztulása eredményeként Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék össznépessége 1598 és 1640 között 102 ezerről 73 ezerre csökkent (13). A stratégiai fontosságú Tisza völgy kapujában fekvő, ezért leginkább elpusztított, a 16. század derekán még közel 95 %-ban magyar népességű (14) Ugocsa megyében az adófizető porták (15) száma az 1565/74-beli 1.775-ről 1638-ban 829-re, 1663-ban 491-re csökkent (16). A magyar lakosság pusztulásával párhuzamosan folyt a ruszin lakosság tömeges bevándorlása, betelepítése (17) a Kárpátokon túli, lengyel fennhatóságú, galiciai területekről Máramaros, Bereg és Ung háborúk által elkerült hegyvidéki területeire. Az erdős, hegyvidéki területeken kívül a ruszinok már a 17. században is egyre nagyobb számban költöztek a magyar etnikai terület elpusztult peremvidéki falvaiba, sőt városaiba (pl. Ungvár, Munkács, Huszt (18). Tisza-völgyi településeinek pusztulása és a ruszinok fokozatos betelepülése eredményeként a magyarok Máramaros megyében a 17. század folyamán elvesztették relatív többségüket a ruszinokkal szemben: 1495-ben 46,4% magyar, 22,3% ruszin; 1542-ben 40,7% magyar, 30,7% ruszin; 1600-ban 37,8% magyar, 31,1% ruszin; 1720-ban 19% magyar, 51,5% ruszin (19).

A Rákóczi szabadságharc leverését követő 1715-ös népesség összeírás Kárpátalja mai területén 6.402, az 1720-as 8.651 adófizető háztartásfőt talált. Ez utóbbi időpontban az adófizetők 38%-a magyar, 49,7%-a szláv (valószínűleg túlnyomórészt ruszin) hangzású nevet viselt (20) (1. táblázat). A két népösszeírás között a krími tatárok 1717. augusztusi hadjárata Bereg, Ugocsa megyék valamint Beregszász, Visk és Munkács városok népességét csökkentette. Ekkor a magyar nyelvhatár Munkács ÉNY és ÉK-i előterében a Polyána és a Borló hegység lábánál húzódott, majd keleti irányban a mai Ilosvai járás nyugati harmadát, Ugocsa teljes egészét és a Tisza völgyét is magában foglalta egészen Técsőig. Kárpátalja és egyben az ottani magyar etnikai terület legnépesebb közösségének (az adófizető háztartások száma alapján) 1720-ban Visk /106/, Beregszász /92/, Ungvár /82/ és Vári /77/ számított. Azonban a hegylábi, egyre jobban túlnépesedő, szerény termőképességű területekről, főként a Tisza völgyéből, Nagyszőlős és Munkács környékéről a magyar jobbágyság egyre nagyobb tömegekben kezdett elszökni, elköltözni az Alföld elnéptelenedett, de rendkívül termékeny központi területeire. Ugyanakkor a magyarok egyre jobban kiürülő ugocsai, máramarosi (Tisza völgyi) és közép-beregi falvaiba szinte azonnal megindult a hegyvidéki ruszinság spontán beköltözése illetve a magyar jobbágyait fokozatosan elvesztő földbirtokosok által történő szervezett betelepítése. A galíciai, bukovinai ruszinok betelepülése a lakatlan máramarosi területeken, főként a sóbányászattal és fakitermeléssel összefüggésben nagy ütemben folyt a Felső-Tisza (pl. Rahó, Tiszabogdány, Körösmező) környékén, ahol ezen 17-19. századi bevándorlások során egy új néprajzi csoportjuk jött létre: a huculok (21).

Ennek a nagyméretű migrációnak az eredményeként a 18. század második felére a magyar nyelvhatár átlagosan 10-20 km-rel húzódott vissza az Alföld irányába, a ruszin Máramarosból az Alföldre kilépő Tisza kapujában elterülő Ugocsa falvai pedig hallatlanul vegyes, magyar-ruszin etnikumúvá váltak és számos görög-katolikus ruszin nyelvsziget jött létre az alföldi magyar etnikai területen (22) (pl. Mezőhomok, Tiszacsoma, Kovászó, Karácsfalva, Batár, Csomafalva, Tiszasásvár). Ugyanakkor a 18. század végén a terület fontosabb települései (Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Huszt, Visk, Técső) még meg tudták őrizni korábbi magyar többségüket (23).

A 18. században az elpusztult magyar illetve lakatlan területekre nem csak ruszinok telepítése folyt, hanem német parasztok, szőlőművesek, iparosoké is. A levert Rákóczi szabadságharc után, 1726-ban a Rákóczi család elkobzott, hatalmas munkácsi uradalmát a Schönborn, L. F. mainzi érsek kapta meg, aki főként a németországi Bamberg, Würzburg vidékéről nagy számú németet telepített be. Ezen német kolonizáció eredményeként 1730 és 1750 között számos német falu jött létre Munkács környékén (pl. Felsőschönborn, Alsóschönborn, Németkucsova, Pósaháza, Leányfalva, Nyírhalom). 1775-ben a kincstár osztrák favágókat telepített a felső-ausztriai Salzkammergutból (Gmunden, Bad Ischl környékéről) Észak-Máramarosba, akik megalapították Királymezőt és Németmokrát. Ez időben számottevő német munkást telepítettek Gyertyánligetre (vasmű), Aknaszlatinára és Kerekhegyre is (sóbánya).

Az első magyarországi népszámlálás idejére (1784-87) a népesség száma az északkeleti vármegyék területén 234.377 főre gyarapodott (24). Legdinamikusabban a máramarosi ruszin települések népessége fejlődött, melyek közül 11 ruszin község lakossága az 1.000 főt is meghaladta. Kárpátalja mai területén legnépesebb településnek a még magyar többségű Huszt (2.187), a ruszin Kőrösmező (2.137) és Iszka (1.934) számított. A magyar települések közül Huszt mellett Visk (1.743) és Técső (1.329) népességszáma volt még kiemelkedő. A század elején oly nagynak számító Beregszász népessége (587) 1784-ben még a közeli, másik járási székhely, Mezőkaszony lakosságszámát (656) is alulmúlta. Ekkor a vizsgált területen — a három évszázaddal korábbi 317-el szemben — már 490 települést vettek számba, melyek közül a korabeli források 379-et ruszin, 101-et magyar, 5-5-öt német illetve román többségűként tartottak számon (2. térkép).

Az 1804. évi népösszeírás (25) és a munkácsi görög katolikus püspökség lelkészségeinek 1806. évi összeírása (26) alapján feltételezhető, hogy ez időpontban a vizsgált északkeleti vármegyék területén a ruszinok lélekszáma (és aránya) 180.950 főre (62,8%-ra), a görög katolikusoké 229.869 főre (79,8%-ra) volt tehető.

A két évszázada így létrejött etnikai térszerkezet magyar-ruszin viszonylatban az 1880-as népszámlálás időpontjáig — Huszt ruszin többségűvé válásától eltekintve — nem módosult számottevően. Ebben az időszakban leginkább a jiddis, héber anyanyelvű, oroszországi (27) és galíciai (28) izraeliták egyre tömegesebb beköltözése eredményezett számottevő etnikai-vallási arányeltolódást Kárpátalja mai területén (izraeliták aránya 1840: 4,5%, 1880: 13%) (29). Nagy L. és Fényes E. adatai szerint (30) 1828-ban és 1840-ben a legnagyobb zsidó közösségek a legnépesebb, legélénkebb kereskedelmi kapcsolatokkal rendelkező városokban éltek (zárójelben az első adat az 1828-as, a második az 1840-es): pl. Ungvár (646 - 762 izr.) (31), Munkács (273 - 651 izr.), Szerednye (254 - 256 izr.), Nagyszőlős (197 - 150 izr.), Beregszász (58 - 200 izr.). Néhány magyar mezővárosban azonban számuk még a 20 főt sem érte el (1840-ben pl. Visk, Técső, Nagybereg, Tiszaújlak). A 19. században, az 1867 előtti időszakban a zsidó lakosság fokozatos, egyre tömegesebb beköltözéséhez képest kisebb jelentőségűek voltak a hatalmas (1350 km2 kiterjedésű) gróf Schönborn munkács-szentmiklósi hitbizományi uradalom telepítési akciói, melyek eredményeként felvidéki, csehországi, osztrák területekről főként német, szlovák erdei és ipari munkásokat (favágókat, faúsztatókat, vas- és üveggyári munkásokat) telepítettek be. Ennek köszönhetően Munkács és Szolyva környékének erdeiben számos német és szlovák nyelvsziget jött létre: pl. Zsófiafalva (1804), Frigyesfalva (1807), Tövisfalva, Újklenóc (1827), Kékesfüred (1837), Szuszkóújfalu (1856), Dubi (1861).

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után lefolytatott 1850. évi osztrák népszámlálás (32) már 480.537 lakost talált Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyék területén, ahol a népesség 45,1%-át ruszin, 27%-át magyar, 10,7%-át román, 8,5%-át zsidó, 4,9%-át szlovák és 2,3%-át német nemzetiségűként regisztrálták (1. táblázat).

Az osztrák-magyar kiegyezést (1867) követő megváltozott helyzetben, a gazdasági fellendülés idején az izraeliták a Magyar Királyság területén általában egyre jobban asszimilálódtak az államalkotó nemzethez, a magyarokhoz. Kárpátalján az ukrán, orosz, lengyel környezetből (főleg Galíciából) fokozatosan beszivárgó és szétszóródó zsidó lakosság elmagyarosodása inkább csak a magyar etnikai terület városaiban (pl. Ungváron, Beregszászon, Munkácson, Nagyszőlősön) volt feltűnő, míg főként a ruszin környezetben élő izraeliták többsége kitartott jiddis, héber (a korabeli statisztikákban németként nyilvántartott) anyanyelve mellett és messze elkerülte az elmagyarosodás folyamata, a magyar állammal szembeni érzelmi azonosulás, lojalitás. Nagymértékű bevándorlásuk Máramarosban és a beregi Verhovinán az 1872-74-es nagy kolerajárvány pusztításait is képes volt ellensúlyozni. A kolera a magyar Tiszaháton -12%-os, Munkács környéke magyar, ruszin falvaiban -6-8%-os népességveszteséget okozott 1869-1880 között. A mai Kárpátalja területén az 1880-as népszámlálás időpontjában már több mint 408 ezer lakost írtak össze, akiknek 59,8%-a vallotta magát ruszin, 25,7%-a magyar, 7,8%-a német, 4,1%-a román anyanyelvűnek. A terület 502 városa és községe közül 374 ruszin, 106 magyar, 14 német, 4-4 román és szlovák többségűnek számított. A 18. század végi állapothoz képest csupán a már említett német és szlovák telepesfalvak számának gyarapodása, valamint néhány síkvidéki (beregi, ugocsai) ruszin falu (pl. Mezőhomok, Tiszacsoma, Batár) elmagyarosodása jelentett számottevő változást. Ez időszakban vált magyar többségűvé a Felső-Tisza völgyében az ide települt magyarok és a helybeli német bányászok, ipari munkások elmagyarosodása miatt a sóbányászatáról híres Aknaszlatina, a Técsőhöz közeli Kerekhegy és a vasgyártása miatt ismert Gyertyánliget (3. térkép).

A magyarok számára kedvező társadalmi-gazdasági folyamatok (pl. természetes nyelvi elmagyarosodás) eredményeként azok száma (aránya) akik magyar anyanyelvűnek vallották magukat a mai Kárpátalja területén az 1880-beli 105 ezerről (25,7%-ról), 1910-ben 184 ezerre (30,8%-ra) nőtt (1. táblázat). A magyarok ilyen mértékű térnyerése az 1910-ben magát magyarnak valló kb. 36 ezer izraelitán kívül elsősorban a görög katolikus, bizonytalan etnikai identitású, ruszinul és magyarul egyformán beszélő, többnyire ugocsai (pl. Nagyszőlős, Királyháza, Tekeháza, Szőlősvégardó, Mátyfalva, Karácsfalva, Tiszasásvár) és városi népesség ezúttal magyar érzülete felülkerekedésének volt köszönhető (4. térkép). A terület már akkor két legnagyobbnak számító, 31 és 44%-ban izraelita vallásúak lakta városában Ungváron és Munkácson a magukat magyarnak vallók aránya elérte a 80 ill. 73%-ot, a mai városi rangú települések közül pedig Beregszászon, Nagyszőlősön, Csapon és Técsőn meghaladta a 75%-ot. Jórészt ennek köszönhetően a mai városok 1910-beli össznépességén belül a magyarok aránya 58,7%-ot ért el. Az 1910-ben magát többnyire német illetve magyar anyanyelvűnek valló zsidó lakosság lélekszáma a vizsgált területen meghaladta a 86 ezret. Ungvár, Munkács, Ilosva, Alsóverecke, Ökörmező, Huszt, Técső és Taracköz járásaiban a lakosságnak már több mint ötöde-hatoda izraelita vallásúnak számított.

Míg 1880-1910 között a magyar anyanyelvűek száma 75%-kal, az izraeliták száma 65%-kal gyarapodott, addig a szintén magas természetes szaporodású ruszinoké csupán 35%-kal nőtt, mely — a természetes asszimiláció és a belső migráció mellett — főként hegyvidéki környezetben, rendkívüli nyomorban élő (tengődő) ruszinok fokozódó, tömeges tengerentúli kivándorlásának volt elsősorban az eredménye. A 17. század végéig (az 1684-1711 közötti háborús időszakig, a Habsburg uralom kezdetéig) még — az alföldi magyarokhoz képest is — kifejezetten jómódban élő (33) ruszinok nyomorának fő okait korabeli szakértők (34) a következő tényezőkben látták: a kárpátaljai nagybirtokok nyomasztó túlsúlya, egészségtelen birtokszerkezet, az 1853.évi “úrbéri pátens” (35) helytelen végrehajtása, a ruszinok kisemmizése, alacsony szintű iparosítás, fejletlen kereskedelem, rossz közegészségügyi viszonyok. Mindehhez járult hozzá a Galíciából egyre tömegesebben beszivárgott izraelita népességnek főként a vendéglátás (kocsmatartás, alkohol kimérési monopólium) és pénzügy (nagy mértékű uzsorakamat) terén végzett tevékenysége. A ruszin kivándorlást (elmenekülést) a magyar kormánynak az 1897-1919 közötti “hegyvidéki akciójával” sikerült számottevően lefékeznie (pl. földbérlet, kedvezményes árú, jó minőségű tenyészállatok kiosztása, háziipar fejlesztése, állami boltok, alkoholkimérések létrehozása stb.).

Az első világháborút követően 1919. január 12-én, Ungvár cseh megszállásával megkezdődött a magyar államiság kiszorítása a vizsgált területről, mely 1919. április 28-án fejeződött be a cseh és román intervenciós csapatok Munkács és Csap közötti találkozásával. A mai Kárpátalja területét — a Csehszlovákia és Románia közötti összeköttetést biztosító Csap-Beregszász-Királyháza-Nevetlenfalu vasútvonal övezetében, a hegyvidék gabonaellátását biztosító alföldön elterülő magyar etnikai területtel — végül is a trianoni békediktátum (1920) az újonnan létrehozott Csehszlovák Köztársasághoz csatolta (36). Az elcsatolás és a magyarságnak elnyomott kisebbségi helyzetbe való kerülése a népszámlálások alkalmával magyarként összeírtak számát az 1910-beli 184 ezerről 1921-ben 111 ezerre, 1930-ban 115 ezerre csökkentette. A nagyfokú veszteség okai — az 1918 és 1924 között elmenekült kb. 18.600 magyar (37) mellett — abban keresendők, hogy a csehszlovák hatóságok a magyar anyanyelvű, identitású, de izraelita és görög katolikus vallású lakosság (1910-ben: 30 ill. 44 ezer fő) túlnyomó részének nem engedélyezték a magyar nemzetiséghez való statisztikai hovatartozást, hanem zsidóként (vagy sokszor "csehszlovákként") és ruszinként lettek összeírva. Ugyanakkor a cseh hatóságok pl. 1930-ban 15.839 (2,2%), túlnyomórészt magyar lakost — megtagadva tőlük a csehszlovák állampolgárságot — "külföldinek" nyilvánítottak és így nem szerepelhettek a nemzetiségi statisztikákban. Ennek következtében számos magyar faluban (pl. Csonkapapi, Mezőkaszony, Tiszacsoma, Nevetlenfalu, Akli) az állampolgársággal nem rendelkezők aránya 1930-ban 11-21%(!) között mozgott, míg ugyanez az arány a ruszin járásokban még az 1%-ot sem érte el. A magyaroknak a csehszlovák időszakban regisztrált tetemes statisztikai visszaszorulásához természetesen a korábban már említett többnyelvű, főként városlakó és ugocsai, bizonytalan etnikai identitású népesség és az új körülmények között felnövekvő utódaik egy részének már nem a magyarokhoz, hanem a ruszinokhoz illetve kisebb mértékben a "csehszlovákokhoz" való átpártolása is hozzájárult. Ennek következtében a magyarok hivatalos aránya Kárpátalja mai területén 1910 és 1930 között 30,8%-ról 15,9%-ra, Ungváron 80,3%-ról 16,9%-ra, Munkácson 73,4%-ról 21,3%-ra, Beregszászon pedig 96,1%-ról 48,3%-ra csökkent. A magyar többségű települések száma — a mai közigazgatási beosztást alapul véve — ez időszakban 129-ről 100-ra apadt. A nyelvhatár mentén fekvő városokat (Ungvár, Munkács, Nagyszőlős) is elvesztő, összezsugorodó magyar etnikai területen kívül, a Felső-Tisza völgyben csupán Visk, Técső és Aknaszlatina tudta még megőrizni magyar többségét 1930-ban (5. térkép). Az új állam számára irredenta veszélyforrást jelentő, az anyaországhoz tapadó 20-30 km széles magyar etnikai terület egységét a csehszlovák földreform (38) az 1920-as évek elejétől kezdve cseh, szlovák és ruszin lakosság betelepítésével kívánta megbontani, elsősorban a stratégiai fontosságú Csap-Királyháza vasútvonal és az új országhatár közelében lévő magyar falvak határában: Tiszasalamon-Strázs, Kisgejőc-Jásztrebszkij (Oroszgejőc), Eszeny-Cservona, Bótrágy-Újbótrágy, Beregsom-Somitanya, Beregardó-Tasnádtanya, Dercen-Alsókerepec (Kerepecpuszta), Nagymuzsaly-Nagybakta, Tiszacsoma-Hedzepuszta, Macsola-Hunyadytanya, Verbőc-Újverbőc, Akli-Újakli stb. Ezek közül a legismertebb cseh légiós telepegyüttesnek az 1923-ban, a Magyarországon maradt Nagy- és Kislónya Csehszlovákiához csatolt területén alapított Nagybakos (Svoboda), Kisbakos (Svobodka) és Újbátyú (Dvorce) számított (39). Az agrár kolonizációnál is jelentősebb szerepet játszott az etnikai összetétel mesterséges megváltoztatásában a cseh közalkalmazottak, fegyveres erők tagjainak a régió legfontosabb városaiba történt betelepítése 1919 után (a csehek becsült száma): Ungvár (6.500), Munkács (2.500), Beregszász (2.000), Huszt (1.400). Ezen intenzív cseh kolonizációnak volt köszönhető, hogy a tartományi székhelyet, a létrejötte óta mindig magyar jellegű Ungvárt az 1930-as csehszlovák népszámlálás idején hirtelen 30,1 %-ban “csehszlovák” relatív többségű várossá formálták (23,5% ruszin, 22,1% zsidó, 16,9% magyar). Összességében Kárpátalja mai területén ekkor 34 ezer “csehszlovákot” (kb. 27 ezer csehet és 7 ezer szlovákot) írtak össze. A ruszinok száma a Szovjet-Oroszországból ide menekült ortodox vallású, a csehek által oly szívesen látott “fehér” orosz emigránsokkal együtt 1930-ban meghaladta a 447 ezret (60,9%) (40) (1. táblázat). A nyelvi disszimiláció, a falusi ruszinok és az orosz emigránsok beköltözése miatt Husztnak, Munkácsnak és Ungvárnak ekkor már 6.000-nél is több ruszin (orosz) lakója volt. Magas természetes szaporodásuknak köszönhetően (41) 1910-1930 között 86 ezerről 103 ezerre növekedett lélekszámú izraelita vallásúaknak 88,9%-a (91.839) zsidó nemzetiségűnek kellett, hogy vallja magát. Legnépesebb közösségeik Munkács (8.869), Ungvár (5.897), Huszt (4.497) és Beregszász (3.759) lakói voltak. Három településen (Munkácson, Handalbustyaházán és Faluszlatinán) pedig a népesség relatív többségét képezték.

Az első Csehszlovák Köztársaság végóráiban, a Müncheni négyhatalmi egyezmény (1938.09.29., a német Szudétavidék elvesztése) után, húsz éves késéssel 1938. október 5-én — Szlovákiával együtt — Kárpátalja is megkapta a rég áhított, a magyar kormány által már 1918.12.23-án megadott („Ruszka Krajna”) autonómiát. Az eredménytelen komáromi magyar-csehszlovák tárgyalások (1938.10.9-13.) után, az első bécsi döntés (Bécs, Belvedere Kastély, 1938.11.2.) alapján német és olasz nyomásra Csehszlovákia — az 1919-ben elfoglalt mai kárpátaljai, hajdani magyar területek közül — 1.636 km2-t adott vissza Magyarországnak 192.116 lakossal (1938.12.15.), akik közül 85,2% magyar, 9,9% ruszin, 2% német anyanyelvűnek vallotta magát (42). A magyar területek leválása után 11.085 km2-nyi kiterjedésű, 552.124 lakosú (74,9% ruszin, 11,9% zsidó, 4,7% magyar, 3,2% csehszlovák, 1,5% német nemzetiségű) (43) terület maradt az autonóm kárpátaljai kormány, pontosabban (1938.10.26.-a után) Avgusztin Volosin elnök kezén, aki náci német támogatást élvező, ukranofil politikájának megfelelően a tartomány addigi hivatalos nevét (Podkarpatska Rus) „Karpatszka Ukrajina”-ra (Kárpát-Ukrajnára) változtatta. Német támogatással 1939.03.14.-én Szlovákia és Kárpát-Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, másnap pedig a német csapatok elfoglalták Cseh- és Morvaország maradék területeit is, mellyel megszünt a közel 1.000 km hosszú, mesterséges csehszlovák államalakulat agóniája. A kedvező történelmi pillanatot kihasználva a ruszin lakosság és az ország startégiai érdekeinek megfelelően a magyar csapatok 1939. március 15 és 17. között felszabadították a csehek által 1919-ben megszállt kárpátaljai területeket (44). A visszatért területek ruszin részein a magyar vármegyéktől független, „közigazgatási kirendeltségeket” hoztak létre, ahol a magyar mellett a ruszin nyelv minden tekintetben hivatalos státust kapott (6200/1939.sz.M.E. rendelet, 1939.06.22.)(45). Ezzel a gyakorlatban megvalósult a ruszin területi autonómia, mely 1944 októberéig, a magyar fennhatóság végéig állt fenn.

Az államhatalmi fordulatot, Kárpátalján a magyarságnak ismét államalkotó nemzetté válását követően az 1941-es népszámlálás időpontjában az itt jelenlévő 855 ezernyi (civil és katonai) népességnek 27,3%-a (233 ezer fő) vallotta magát magyar anyanyelvűnek (46) (1. táblázat). Ugyanakkor 330.771 fő, a népesség 38,8%-a állította, hogy tud magyarul beszélni. A ruszinul tudók száma 575.049 fő (67,5%), míg azok száma akik egyformán tudtak magyarul és ruszinul is, meghaladta a 56 ezer főt. Ez utóbbi bilingvis népesség aránya különösen a magyar nyelvterületen lévő ruszin falvakban és a magyar-ruszin nyelvhatár településeiben volt különösen magas (30-90%) (47). Ungváron, Munkácson, Nagybereznán, Szolyván, Huszton és Aknaszlatinán a lakosság 20-25%-a, jórészt a helyi zsidóság beszélte mindkét (ruszin és magyar) nyelvet. A magyarok lélekszámát és arányát 1930-hoz képest közel megduplázó népszámlálási eredmény a csehszlovák és magyar közalkalmazotti, katonai népességcserének, az izraeliták 34%-a, a görög katolikusok 9%-a magyar identitás vállalásának, az ingadozó etnikai öntudatú ugocsai magyar-ruszin népesség nagy részének a magyarokhoz való visszapártolásának volt köszönhető. Ez tükröződött a magukat magyarnak vallók felekezeti megoszlásában is. A 233 ezer magyar anyanyelvűből 91 ezer református, 60 ezer római katolikus, 39 ezer görög katolikus, 37 ezer izraelita volt. A fenti okok és részben a cseh telepesek, alkalmazottak elköltözése miatt 111 mai település vált 1941-ben magyar többségűvé (6. térkép). A hatalomváltásra különösen "érzékenyen" reagáló városok közül Ungvár 77,7%-ban, Munkács 63,9%-ban, Beregszász 92,5%-ban, Nagyszőlős 55,3%-ban, Técső 53,9%-ban vált hirtelen magyar anyanyelvűvé az 1941-es népszámlálás idején. Többnyire a betelepített állami alkalmazottak, katonák és a helybeli izraeliták miatt a ruszin lakosságú vidékek központjaiban (pl. Szolyva, Perecseny, Nagyberezna, Huszt, Rahó, Kőrösmező) is a lakosság tetemes része (20-40%) vallotta anyanyelvének ill. nemzetiségének a magyart.

A több mint félmilliónyi ruszinok korábbi etnikai tere 1941-ig csupán Ugocsában zsugorodott össze némileg. Az 1920-as, 1930-as években magyar területre költöztetett ruszin telepeseknek — ellentétben a csehekkel — nem kellett elhagyniuk (illetve nem akarták elhagyni) új falvaikat, ahol 1941-ben is megőrizték többségüket (pl. Somitanya, Cservona, Oroszgejőc, Tasnádtanya, Hunyadytanya, Újverbőc). Legnépesebb közösségeik ezúttal is Huszton, Nagylucskán, Bilkén, Nagybocskón, Iloncán és Rahón voltak fellelhetők.

A kárpátaljai magyarság számára rendkívül kedvező etnikai-demográfiai-politikai állapot azonban csak az ország német megszállásáig (1944. március 19.) tartott. Ezt követően német követelésre a magyar belügyi apparátus megkezdte a mai Kárpátalja területén is az izraelita felekezetű, de 32%-ban magyar anyanyelvű, elmagyarosodott lakosság (1941: 116 ezer fő) összegyűjtését majd a Német Birodalom területére való deportálását. Ez az intézkedés a magyar anyanyelvű és identitású izraeliták (37 ezer fő) eltávolításával rendkívül súlyos, 16%-os veszteséget jelentett az itteni magyar anyanyelvűek számára. A legnépesebb, többnyire magyar anyanyelvű, izraelita felekezetű közösségek 1944-ig Munkács (13.488, 44,4%), Ungvár (9.576, 27,2%), Huszt (6.023, 28,5%), Beregszász (5.856, 30,2%) és Nagyszőlős (4.264, 32%) lakói voltak, ahonnét eltávolításuk megteremtette az oroszok és ukránok frontátvonulást követő viszonylag gyors betelepítésének feltételeit.

Kárpátalja területének a Vörös Hadsereg által 1944 októberében történt elfoglalását követően megindult a magyar és német hadköteles (18 - 50 év közötti) férfiak koncentrációs táborba majd ukrajnai és oroszországi kényszermunkára való deportálása. Ennek eredményeként 1944. december 17-ig 14.990 magyar internáltak, de a hadkötelesek számának 1945. július 1 és 7. közötti felmérése szerint a magyar településekből 30 ezer fő tartózkodott ismeretlen helyen (48). Ez utóbbi forrás a kényszermunka azonosított magyar halottainak számát 4.953-ra teszi. Az ellenségesnek megbélyegzett magyarságon revánsot vevő intézkedésekkel párhuzamosan a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti 1945. június 29-i megegyezés értelmében Kárpátalja a Szovjetunió részévé vált. A katonai és állami hatalom váltását megelőzően már 1944 őszén a visszavonuló magyar és német csapatok nyomában megindult a magyarok tömeges elmenekülése a trianoni államterületre. A Központi Statisztikai Hivatalnak (Budapest) a párizsi béke előkészítő anyagához készített 1946-os jelentése szerint számuk 5.104 fő volt. Az eltávozott, eltávolított városi zsidók, németek és magyarok helyére — túlnyomórészt a rendkívüli stratégiai fontosságú Ungváron és Munkácson — szinte azonnal megindult az oroszok és ukránok, az 1944-1947 közötti földreform keretén belül az alföldi magyar etnikai blokk területét behálózó telepes falvakba pedig újabb hegyvidéki ruszinok betelepítése.

A háború utáni első szovjet népszámlálás 1959-ben Kárpátalja 920 ezres össznépességéből 686 ezret tekintett ukrán, 146 ezret magyar, 30 ezret orosz és 12 ezret zsidó nemzetiségűnek (1. táblázat). Az 1941-hez viszonyított csaknem 100 ezer fős magyar veszteség oka — a fentiekben említett okok mellett — a görög katolikus magyarság önkényes módon történt ukránná (és görögkeletivé) való átminősítésében (49), az 1944-45-ös megtorlások idején megrettent magyarok egy részének (kb. 10 ezer fő) szlovák nemzetiségűnek történt önbevallásában (50), a kétnyelvű, bizonytalan identitású ugocsai magyar-ruszin lakosság ezúttal ukránná (ruszinná) válásában keresendő. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az egyébként kedvező természetes szaporodású magyarság hatóságilag táplált bűntudat érzésének fokozásával, kisebbrendűségi komplexusának kialakításával (51), református és római katolikus egyházaik működésének szinte lehetetlenné tételével, a görög katolikus hívőiknek a görögkeleti (ortodox) egyházba történt 1949-es átterelésével, a magyar oktatási és kulturális hálózat elsorvasztásával a természetes asszimiláció különösen a városokban magyarok ezreit olvasztotta be az új államalkotó nemzet, az ukránok soraiba. Ugyanakkor a nagy jövedelmi különbségek és az etnikailag sokszor diszkriminatív munkaerő gazdálkodás miatt a gazdaságilag viszonylag fejletlen magyar határzónából különösen a szakképzettebb magyarok egyre nagyobb tömegben kényszerültek munkát keresve átköltözni a Kárpátokon túlra, főként Lembergbe (Lviv), Kijevbe és a Donyeci-iparvidékre. A Kárpátalját elhagyó de Ukrajnán belül letelepedett magyarok lélekszáma 1959 és 1989 között 2.982-ről 7.400 főre emelkedett, míg az Ukrajnán kívüli szovjet területeken szétszóródott magyarok száma ez időszakban 5.509-ről 8.309-re nőtt. A már említett természetes asszimiláción és a belső, ukrán-szovjet migráción kívül a Magyarországra történő növekvő mértékű, már a szovjet időszakban sem különösen fékezett áttelepülés is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar nemzetiségűek 1959-beli 146 ezres lélekszáma 1959-1989 közötti kb. 51.800 főnyi (átlagosan évi 11,8‰-es) természetes szaporodásuk ellenére 1989-ben csupán 155.711-re nőtt (52).

A legutóbbi népszámlálás (1989) szerint a magát magyar anyanyelvűnek vallók száma — közel 11 ezer fővel meghaladva a magyar nemzetiségűekét — 166.700 főt ért el, ami elsősorban annak köszönhető, hogy a különböző okok miatt cigányként összeírtak (12.131 fő) 79,5%-a, a szlovákként bejegyzetteknek (7.329 fő) pedig 65,1%-a magyar anyanyelvű volt (1. táblázat). A magyar nemzetiségűeknek az 1989-es szovjet népszámlálás szerinti viszonylag alacsony száma a fentieken kívül még annak is köszönhető volt, hogy egyes olyan római katolikus, a KMKSZ adatai szerint 92-99,4%-ban magyar népességű falvak is ukrán többségűként szerepeltek a hivatalos statisztikákban mint Rafajnaújfalu, Nagybégány, Kisbégány és Kétgút. Ennek is köszönhetően Kárpátalja települései közül — az 1941-beli 103-al ellentétben — már csak 78 volt magyar többségűként nyilvántartva.

Az 1989. évi szovjet népszámlálás óta a függetlenné vált Ukrajna nyugati perifériájához tartozó, növekvő mértékű munkanélküliség (53) sújtotta Kárpátalja népességszáma — országszerte hagyományosan legmagasabb természetes szaporodása (1998: +1,1‰, Ukrajna 1998: -4,0‰) ellenére — 1.246.000-ről 1999-ig csupán 1.287.000-re gyarapodott, ami az egyre növekvő vándorlási veszteségnek köszönhető. 1989-1998 között a népesség 52.300 fős természetes szaporodását 17.200 fős (átlagosan évi -1,34‰-es) vándorlási veszteség apasztotta (54). Ez a negatív migrációs szaldó 1993 - 1995 között -0,7‰-ről -2,3‰-re nőtt, jórészt a magyar, orosz, német és zsidó kivándorlásnak köszönhetően. Az említett kedvezőtlen demográfiai folyamatok hatására Kárpátalja népességének növekedése 1995-ben megtorpant, majd 1997 óta folyamatosan csökken, népességének elöregedési indexe (55) 1989 és 1999 között 47,9-ről 65,4-re nőtt. A magyar többségű Beregszászi járást ez időszakban — a fertilitás visszaesése, a népesség fokozódó elöregedése és főként a fiatalok egyre nagyobb tömegének Magyarországra való áttelepülése miatt — 200 fős természetes fogyás és 1.800 fős vándorlási veszteség sújtotta.

1999. január 1-én Kárpátalján a Területi Statisztikai Hivatal 1.287.400 főnyi lakónépességet tartott nyilván (56), akiknek — főként az 1989-es népszámlálás és a helyi tanácsok adatain nyugvó becsléseink alapján, anyanyelv szerint — 77,8%-a (1 millió fő) lehetett ruszin-ukrán, 13,5%-a (174 ezer fő) magyar, 4,9%-a orosz és 2,4%-a román (1. táblázat).

Az egymilliónyi ruszin-ukrán anyanyelvű a terület 13 járása közül 12-ben, 10 városából 8-ban, 20 ún. “városi típusú települése” (57) (mezővárosa) közül 17-ben, az összes faluból (579) közül pedig 481-ben a népesség többségét képviseli (7. térkép, címlap). A hegyvidéki területek túlnyomó részén arányuk 95-99 % közötti. Legnépesebb közösségeiknek Ungvár /85.000/, Munkács /60.000/, Huszt /28.000/, Nagyszőlős /22.000/, Szolyva /17.000/ és Rahó /15.000/ nyújt otthont. A két legnagyobb, megyei jogú városban (Ungváron és Munkácson) a ruszin-ukrán anyanyelvűek aránya 67-68 % közötti. Míg a ruszinok-ukránok termékenysége, természetes szaporodása jelenleg is Máramarosban, főként a Rahói és Técsői járások területén a legnagyobb, addig a fejlettebb nyugati területeken, Ungvár, Nagyberezna, Perecseny és Munkács környékén a halálozások száma már meghaladja az élveszületésekét.

A földrajzi környezet tekintetében megkülönböztethetünk a legrégebben letelepült, 13. századi gyökerekkel is rendelkező, hegylábi és síkvidéki területeken élő “dolisnyákok”-at és a hegyvidéken lakó, főként a 15-18. század folyamán beköltözött “hornyákok”-at. Közülük a magyar nyelvi, kulturális hatás a magyarokkal való több mint hét évszázados együttélés, etnikai keveredés eredményeként a beregi, ugocsai, ungi dolisnyákok esetében különösen feltűnő. A hornyákokat néprajzi tekintetben több csoportra tagolhatjuk: az Ung felső folyása közelében, de mai lengyel és szlovák területeken is élő “lemákokra” (lemkókra); az Ung és a Talabor forrásvidéke között (hozzávetőleg a mai Volóci és Ökörmezei járások területén) élő, magukat verhovinaiaknak is nevező “bojkókra” és Máramarosban, a Tisza forrásvidékén, a mai Rahói járás területén élő, leginkább temperamentumos, jórészt favágásból élő “huculokra” (58).

Az 1945-ig ruszinnak (ruténnak) nevezett, a régióban a 17. század vége óta többséginek számító szláv népességet a Szovjetunióhoz való csatolást követően hivatalosan ukrán nemzetiségűnek, a görög katolikus egyház 1949-es likvidálását követően egységesen ortodox felekezetűnek nyilvánították. Azóta — a Kárpátokon túlról érkezett, nagy számú ukránnal, főként városi környezetben keveredő, elukránosodó — itteni ruszin népességet hivatalosan mint az ukránok egyik néprajzi csoportját tartják nyilván. 1990 óta a külföldön (pl. Jugoszláviában, Magyarországon, Szlovákiában, Romániában) önálló nemzetnek, nemzetiségnek elismert ruszinok körében valóságos nemzeti újjászületési mozgalom figyelhető meg (59), mely szorosan összefonódott Kárpátalja autonómiájának követelésével is. Az 1990 után újjáéledt görög katolikus egyház és a ruszinok tényleges mai társadalmi-demográfiai súlyára, egyáltalán a létezésére vonatkozó kérdést a jövőbeli ukrán népszámlálás eredményei válaszolhatják meg.

A terület másik meghatározó etnikuma a magyarság, akik a 17. század vége óta kisebbségbe kerültek a ruszinokkal szemben Kárpátalja mai területén (1495: 65% magyar, 32,9% ruszin; 1715: 41,1% magyar, 52,8% ruszin). A magyar anyanyelvűek (174 ezer fő) 1999-ben csupán a Beregszászi járásban, két városban (Beregszász, Csap), három „városi típusú településen” (Bátyú, Tiszaújlak, Visk) és 80 faluban tudták többségüket megőrizni (7. térkép, címlap).

Ezek a magyar települések az Avas hegység és a Tisza között elterülő, félig magyar anyanyelvű népesség lakta Visk kivételével a magyar-ukrán határ 20 km-es zónájában találhatók. Ebben a túlnyomórészt a Beregszászi (35,3%), Ungvári (16%) és Munkácsi járásokra (8%) kiterjedő etnikai tömbterületen élt 1999-ben a magyar anyanyelvűek 59,3%-a. További 31,5%-uk a rendkívül vegyes etnikumú, nyelvhatár menti városokban (Ungvár, Munkács, Nagyszőlős) és Ugocsában, 9,2%-uk pedig a ruszin hegyvidéki tájakon, szórványhelyzetben volt fellelhető. Az elmúlt évtizedek szocialista urbanizációja következtében ruszinok, ukránok, oroszok tízezreit felszívó, népességszámát megháromszorozó-megduplázó Ungváron és Munkácson a magyarok aránya anyanyelv szerint 10-11%-ra csökkent. Ez időszakban vesztette el magyar többségét a városok és "városi típusú települések" közül Nagyszőlős, Técső és Aknaszlatina is. Ennek a nagyméretű belső, falvak és városok közötti, ruszinok, ukránok százezreit érintő migrációnak az eredményeként a mai városok területén élt népesség körében a magyarok aránya 1941 és 1999 között 51,9%-ról 13,5%-ra csökkent, a ruszinoké, ukránoké 29,7%-ról 72%-ra nőtt. 1999-ben a magyar anyanyelvűek közel fele (47,9 ) az 1.000-5.000 fős település nagyságrendi kategóriában él. Ugyanakkor a kárpátaljai magyaroknak csupán 27,7%-a él 10 ezernél, 7,3%-a 100 ezernél népesebb településen. A magyaroknak a falusi környezethez való nagyfokú ragaszkodása részben a városokba történő kisebb mértékű elvándorlásuknak, részben az oda költözöttek fokozatos asszimilációjának lehet az eredménye. Elsősorban ennek köszönhető, hogy az itteni magyaroknak 1999-ben 68,8%-a élt olyan településen, ahol abszolút többséget képeztek. Etnikai identitásuk megőrzése szempontjából — a szlovákiai magyarokhoz hasonlóan — kedvező az a tény, hogy 53,4%-uk él olyan településen, ahol arányuk még ma is meghaladja a 75%-ot. Ugyanakkor csupán ötödük él olyan településen, ahol arányuk nem éri el a 20%-ot. A történelmi előzmények és az utóbbi évtizedek urbanizációja eredményeként a legnépesebb, 5.000 főnél nagyobb magyar közösségeknek továbbra is Beregszász (16.300), Ungvár (12.800), Munkács (9.800) városok és a legnagyobb magyar falu, Nagydobrony (5.473) nyújt otthont (60).

Főként a fiatal, keresőképes korú magyaroknak Magyarországra való fokozatos (ideiglenes vagy állandó) áttelepülése miatt a magyar jellegű Beregszászi járás területén a népmozgalmi mutatók (1998: natalitás 10,4‰, mortalitás 13,5‰, természetes fogyás -3,1‰) nem csupán Kárpátaljához, hanem a szomszédos Szabolcs-Szatmár-Bereg megye mutatóihoz képest is sokkal kedvezőtlenebbek (61).

Kárpátalja jelenleg harmadik legnépesebb etnikuma az orosz, akik lélekszáma anyanyelv szerint 1999-ben 64 ezer lehetett. Számottevőbb tömegben mint “fehérorosz” emigránsok az 1920-as években menekültek ide, de igazán népes közösséggé az 1944 utáni bevándorlásoknak, betelepítéseknek köszönhetően váltak. Ekkor mint állami és párt alkalmazottak, katonák illetve családtagjaik érkeztek ide, főként (91%-ban) a városokba, ahol legnagyobb közösségeik élnek: Ungvár (25 ezer), Munkács (17 ezer), Beregszász (2.800), Huszt (2.400), Nagyszőlős (2.100) és Csap (1.800) (7. térkép, címlap).

A 13. század óta itt lakó, jelenleg 30 ezer főre tehető románok területileg meglehetősen koncentráltan, a Rahói és Técsői járások határán, a sóbányászatáról híres Aknaszlatinán (pontosabban annak Faluszlatina nevű részén) és 83%-uk a környező falvakban (pl. Alsóapsa, Középapsa, Tiszafejéregyház, Szorospatak) élnek (7. térkép, címlap).

A német anyanyelvűek száma mára az 1941-es lélekszám negyedére olvadt a háborús veszteségek, deportálások és a kivándorlás miatt (1999: kb. 3.500 fő). A 18-19.században betelepített németek és osztrákok mai utódai, azok néhány száz fős közössége Munkácson (jórészt a Várpalánka, Munkácsváralja városrészben), a környékbeli falvakban él, melyek közül Alsóschönbornban, Pósaházán, Németkucsován és Zsófiafalván feltehetően még mindig a népesség többségét képezik. Számottevő német lakója van még Németmokrának, Királymezőnek is Máramarosban, a Técsői járás területén (7. térkép, címlap).

Anyanyelv szerint a szlovákok száma a természetes asszimiláció és az 1944 utáni kivándorlás miatt az 1941-beli 6.853-ról napjainkban 2.800 főre, az össznépesség 0,2%-ára csökkent. A legutóbbi népszámlálás nemzetiségi szempontból még 7.845 szlovákot tartott nyilván, de ezeknek harmada már ukrán, negyede magyar anyanyelvűnek számított. A még mindig szlováknak számító népesség főként a nyugati határvidéken: Ungváron, Őrdarmán, Unghután, Nagybereznán és Turjaremetén él (7. térkép, címlap).

Kárpátalján a cigányok túlnyomó többsége (1979-ben 69,6%-a, 1989-ben 65,8%-a) magyar anyanyelvűnek vallja magát. Ennek megfelelően térképünkön csupán a cigány anyanyelvűek (1989-ben a magát cigány nemzetiségűnek vallók 20,5%-a) lelhetők fel, akiknek legnépesebb közössége Ungváron, Királyházán és Huszton él. A cigány nemzetiségű és cigánynak minősíthető népesség számát legfeljebb 40 ezer főre tehetjük (62), akiknek 1989-ben 94 %-a alföldi, hagyományosan magyarlakta környezetben él (pl. Beregszászi, Ungvári, Munkácsi, Nagyszőlősi járások és Ungvár, Munkács városok).

Az 1941-ben még 78.727 jiddis, héber anyanyelvű száma 1989-ben 663-ra, az 1941-ben 115.908 izraelita vallású lélekszáma 1989-ben 2.639 zsidó nemzetiségűre olvadt a 2.világháborús náci népirtás és a túlélők túlnyomó többségének főként Izraelbe történő kivándorlása miatt. A még helyben maradt zsidók többsége Ungvár, Munkács és Huszt lakója.