Kárpát-medencei etnikai térképsorozatunk legújabb (negyedik) tagja is az etnikai térszerkezetnek az elmúlt fél évezredben lezajlott átalakulását és jelen állapotát kísérli meg felvázolni etnikai térképek és egy táblázat segítségével, ezúttal a mai Horvátország pannon területére vonatkozólag. A horvát állam területének kb. 56 %-át (31.800 km2), lakónépességének kb. 68%-át (3.010.000 főt) képviselő, Közép-Európához tartozó terület népessége az elmúlt fél évezredben lezajlott tömeges migrációk eredményeként, a Kárpát-Pannon régió egyéb részeihez hasonlóan etnikai-vallási szempontból hallatlanul vegyes összetételűvé vált.

Térképünk címoldalán a mai Horvátország közép-európai (pannon) területének 1991-re és 2001-re, a dunamelléki részeken 1941-re is vonatkozó, nemzetiségi (1991, 2001) és anyanyelvi (1941) adatokon nyugvó etnikai térképeit mutatjuk be kördiagramok segítségével. A térképeken népességarányos kördiagramok révén főként a horvát, szerb, magyar, cseh, ruszin, szlovák és német nemzetiségűek (1941-ben anyanyelvűek) térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási beosztást kísérhetjük figyelemmel. A települések nevének megírásánál első helyen a mindenkori hivatalos nevet, majd ez alatt minden város esetében a magyar, vagy 1941-ben Dél-Baranyában a horvát nevet, a többi, vegyes etnikumú településnél, mindhárom időpontban a helyileg fontos kisebbségi (pl. magyar, német) nevet tüntettük fel.

A címoldalon szereplő térképek fő adatforrásainak a 2001-es horvát, 1991-es jugoszláv népszámlálások nemzetiségi adatai számítanak. 1941-ben az akkor Magyarországhoz visszatért területeken a magyar népszámlálás, a horvát területeken elsősorban az 1931.évi jugoszláv népszámlálás anyanyelvi adataira, az NDH (Független Horvát Állam) 1941 végére vonatkozó népességbecsléseire támaszkodtunk. A hátoldalon lévő nyolc melléktérkép Horvátország mai pannon területének 1495, 1784, 1880, 1910, 1931, 1941, 1991 és 2001-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, a táblázat pedig a főbb etnikumok lélekszámának, arányának 1840-2001 közötti változását tárja fel. A melléktérképeknél és táblázatnál az 1850 előtti időszakban itt élt népesség "etnikai-nyelvi-származási" megoszlására vonatkozó adatai — a teljes körű, etnikai információt is gyűjtő népszámlálások hiánya miatt — nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minősíthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszesítés időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív "etnikai" többségére az adott forrásokban az egyes településekre vonatkozó direkt "etnikai jellegű" utalások, többnyire az adófizetők nevének nyelvészeti elemzése alapján vonhattunk le következtetéseket. A lakott területeket, létező településeket 1495-ben Engel P. (2001) [1], 1784-ben Neu, J. (1782-84) [2] alapján határoztuk meg. A 18. század végére vonatkozólag az egyes települések etnikai többségét elsősorban a Pavičić, S. (1953) [3] és egyéb információk alapján tüntettük fel. Az 1880-1941 közötti időpontokban a népszámlálások anyanyelvi, 1991-ben és 2001-ben nemzetiségi adatait tüntettük fel. A méretarányból eredő korlátozott ábrázolási lehetőségek miatt a települések mai területén élt népesség abszolút vagy relatív etnikai többségét bemutató egyszerű felületi ábrázolási módszert alkalmaztuk, mely sajnálatos módon el kellet, hogy tekintsen az etnikai keveredés településen belüli bemutatásától. A térképsorozat minden időpontban csupán az egyes forrásokban feltüntetett települések lakott részén ábrázolja az etnikai többséget. Az egyéb, lakatlan illetve állandó település nélküli területeket ennek megfelelően fehér folt fedi. A melléktérképeken való jobb tájékozódás érdekében a legfontosabb településeket a mindenkori hivatalos, korabeli domináns néven írtuk meg.

Az 1495-ös Ernuszt Zsigmond királyi kincstartó által készített adóösszeírás [4], Kubinyi A. (1996) [5] és számításaink alapján a mai Horvátország pannon területén 464 ezer lakos élhetett [6]. A szinte kizárólag katolikus felekezetű népesség túlnyomó része — magát szlavónnak (slovene, slovine) nevező — horvát (371 ezer fő, 80%) és magyar (84 ezer fő, 18%) volt [7]. A magyar és horvát többségű területek hozzávetőleg a Valpó-Gara-Berzétemonostor-Németi vonal mentén érintkezhettek, mely semmiképp sem éles nyelvhatárnak, hanem széles etnikai érintkezési zónának számított (1. térkép). A magyar településterület fontosabb városainak a Drávától északra Baranyavár, a Drávától délre Valpó, Szeglak, Gara, Eszék, Hagymás, Drávaszád, Erdőd, Boró, Valkóvár, Berzétemonostor, Szata, Atya, Újlak és Németi számított. Az említett Dráva és Duna melléki területek (Eszéki- és Valkó-sík, Valkóvári-löszhát) népességének alapvetően magyar jellegéről a terület uradalmainak a 15. század második feléből származó adóösszeírásai is tanúskodnak [8]. A Duna és a Száva között elterülő Valkó vármegyében a kis lélekszámú, horvát többségű települések száma 593-ra, a népesebb magyaroké 440-re volt tehető [9]. A magyar többségű területeken kívül nagy számban éltek még magyarok a középkor végén a Drávamente középső részén is (pl. Monoszló, Villyó, Szentmihály, Szentgyörgy), ahol Verőcén, a róla elnevezett megye székhelyén feltehetően a lakosság többségét képezték. A távolabbi, alapvetően horvát-szlavón jellegű területeken (pl. Pozsega vármegyében) a magyarságot csupán kis lélekszámú magyar (vagy elmagyarosodott) nemesség képviselte.

A vizsgált terület domináns etnikuma, a katolikus horvát, szlavón népesség száma a 14. század végétől kezdve a keleti, magyar többségű területeken is rohamosan gyarapodott. A valkó megyei szláv falvak 2/3-a a mohácsi csatát (1526) megelőző közel másfél évszázadban bukkant fel a középkori dokumentumok szerint [10]. Eme 15. századi szláv etnikai expanzió elsősorban a törökök elől menekülő boszniai horvátoknak volt köszönhető, akik főként a Szávamentére, a Bázaközbe, a Diakóvári- és Valkóvári löszplatóra települtek. Ennek eredményeként Valkó vármegyében a 15. század második felében több mint 60 — a határvidéki pusztítások következtében elnéptelenedett — magyar település vált horvát többségűvé [11]. A horvátok fokozódó beköltözése miatt 1469-ben a szláv nevet viselők aránya Eszék adófizetői körében már a 7,5 , Baranyaváron az 5,3%-t is elérte. Szintén a török hódítással összefüggésben, a mai nyugat-boszniai Szana-völgy 1463-as eleste után Zágráb vármegye délkeleti részén, a Zrínyi-hegység és az Una-völgy környékén nem zárhatjuk ki az ortodox vlah, szerb menekültek felbukkanását sem [12].

A 16. század első felében a törökök behatolása a mai Horvátország keleti és középső részeibe nagy politikai, társadalmi, gazdasági és népesedési változásokat eredményezett. A Slunj-Sziszek-Csázma-Verőce vonaltól keletre eső, törökök által elfoglalt területekről a katolikus szlavón-horvát és magyar lakosság tömegesen menekült észak és nyugat felé (a Dunántúlra és a közeli osztrák tartományokba). A török defterek [13] összeírásainak eredményei alapján megállapítható, hogy a lakosság száma a 16. század első felében mind Dél-Baranyában, mind a mai Szlavóniának hozzávetőleg megfelelő Pozsegai szandzsák területén kb. 60%-kal csökkent [14] A helyben maradt eredetileg katolikus szlavón-horvát népesség többsége (pl. a Pozsegai-medencében 3/4-e) [15], főként a nemesség és a városi lakosság — gazdasági és társadalmi előnyök miatt — áttért az iszlám hitre. A boszniai muzulmánok betelepülése mellett ennek is köszönhető, hogy 1579-ben a szlavóniai városok népességének átlagosan már 2/3-a az iszlám híve volt. [16] Ugyanakkor a Pozsegai szandzsák (kb. a mai Szlavónia) népességének 42%-a volt katolikus szláv (horvát), 26%-a muzulmán, 18%-a ortodox vlah, szerb és 14%-a katolikus, református magyar [17].

A 16. század első felében a magyarok esetében elsősorban a Belgrád-Eszék-Buda hadiút környékén (az Eszéki-, Valkó-síkon és a Valkóvári löszháton) élők pusztultak, menekültek el illetve tértek át (főként a városokban: pl. Eszéken, Valkóváron, Szatán, Újlakon, Németiben) az iszlám hitre [18]. A félreesőbb, a Dunához, Drávához közel fekvő területeken (pl. Erdődön, Rétfalun, Csapán), a Valkó mocsárvidékén (Kórógyon, Szentlászlón, Harasztin, Dopszán és környékén) viszont kereszténységét megőrző, a 16. század második felétől református hitre áttérő magyar lakosság élt tovább. Az Eszék és Valkóvár környékén elnéptelenedett, hajdani katolikus magyarok lakta területre tömegesen indult meg az ortodox felekezetű, pásztorkodó-katonáskodó életmódot folytató vlahok, szerbek beáramlása. A mai Közép-Szlavóniában különösen nagy tömegben költöztettek vlahokat, szerbeket a Pozsegai-medence bejárataihoz, a Papuk, Krndija és Dilj hegységbe, a keresztény-muzulmán frontvonalnak számító Ilova folyó és a Papuk, Psunj hegység közé, mely utóbbit ez időszakban Kis-Valachiának (Mala Vlaška) neveztek [19]. A nagyarányú betelepítést követően a szerb ortodox egyház már 1557-ben megszervezte a pozsegai (szlavóniai) püspökséget, melynek központjául az orahovicai ortodox kolostort jelölték ki [20]. Az említett mai kelet-horvátországi, akkor török hódoltsági területeken a középkori katolikus szlavón, horvát népesség csak a Drávamentén, a Karašica és Vučica folyó síkságán, a Diakóvári löszháton, a Bázaközben (a Száva-Báza közén), a Dilj hegységben és lábánál, valamint a Szávamentén maradt meg nagy számban [21]. A török, bosnyák, horvát, magyar származású, muzulmán vallású népesség túlnyomórészt a városokban és erődök környékén tömörült. A házak száma szerint a terület legnagyobb városainak 1620-ban Eszék, Pozsega (1000-1000), Verőce (400), Pakrác (350), Orahovica, Velika (200-200) és Valkóvár (100) számított [22]. Közülük a rendkívüli fontosságú hídváros Eszék — többnyire iszlám hitre áttért — lakói még 1663-ban is alapvetően magyarok voltak [23].

A mai Horvátország középső területein (Zágráb és Varasd vármegyékben, Kőrös vármegye nyugati részén) a helybeli katolikus szlavón-horvát népesség már az első török pusztításoktól, betörésektől, a 15-16. század fordulójától kezdett É és ÉNY felé (a nyugat-magyar Vas, Sopron, Moson, Pozsony vármegyékbe; és a keleti osztrák tartományokba: Stájerországba, Alsó-Ausztriába) elmenekülni. Az elnéptelenedett területekre (többnyire Banijaba [24], Kordunba, Žumberak vidékére) főként 1530-1538 között boszniai ortodox vlahok, szerbek települtek [25]. A szlavón-horvát etnikai terület Zágráb vármegye északnyugati, Kőrös vármegye nyugati felében, Varasd vármegyében és a Muraközben őrizte meg középkori folytonosságát.

A vizsgált terület törökök által megszállt részét 1684-1688 között szabadították fel Habsburg irányítással a keresztény csapatok, melynek eredményeként az itteni muzulmánok (nem csupán a törökök, hanem a "renegátok", tehát az iszlamizált szlávok és magyarok is) Boszniába menekültek. A felszabadított Szlavóniába szinte azonnal megindult nyugatról a horvát lakosság és délről, a Boszniából menekülő katolikus sokácok betelepülése is. 1690-től kezdve Baranyába és Kelet-Szlavóniába — a Szerbiából és Boszniából visszavonuló osztrák csapatok nyomában, III. Arsenija Crnojević pátriárkájuk vezetésével — nagy tömegben érkeztek szerbek is. A 17. század végi háborús pusztítások eredményeként a magyar többségű dél-baranyai falvak száma 1591-1696 között 36-ról 14-re csökkent, míg a szerbeké 5-re, horvátoké, sokácoké 4-re nőtt [26]. A Drávától és Dunától délre fekvő, középkori magyar településterület a 17. század végére szinte teljesen megsemmisült és etnikailag — főként Eszék és Valkóvár vidékén — szerb jellegűvé vált. 1697-ben csupán 66 református magyar családot írtak össze a Vuka mocsárvidékén megbúvó Szentlászlón, Kapornán, Harasztin és Kórógyon [27]. A városokból (pl. Eszék, Valkóvár, Újlak) az iszlamizált és keresztény magyar lakosság szinte teljesen eltűnt átadva helyét az újabb szerb, horvát-sokác menekülteknek és a felszabadulást követően (pl. az eszéki erődbe) szinte azonnal betelepülő németeknek.

A Rákóczi-szabadságharcot (1703-1711) követően a boszniai katolikusoknak (pl. sokácoknak) a ferencesek vezetésével történő betelepítése is újult erővel folytatódott. A főként a 17. század végén érkezett sokác, vlah, szerb menekülteknek köszönhetően az 1675-1739 közötti időszakban kb. 200.000 boszniai lakos [28] költözött a vizsgált terület keleti, török hódoltság alól felszabadult részére. A baranyai és szlavóniai nagy uradalmak [29] és a királyi kamara folytatták az elnéptelenedett vagy csekély számú, pásztor-katona életmódú, ortodox felekezetű vlah, szerb népesség lakta, de mezőgazdaságilag rendkívül értékes területek — főként katolikus németekkel és sokácokkal, horvátokkal történő — betelepítését. Ezen migrációk eredményeként Dél-Baranyában az őshonos magyarság a 18. század első felében a horvátokkal, szerbekkel szemben kisebbségbe szorult [30]. A főként Württembergből, Badenből, Hessenből, Bajorországból származó németek a 18. század során Dél-Baranyában főként Pélmonostorra, Dárdára, Baranyabánra, Baranyaszentistvánra és Keskendre, Szlavóniában pedig Eszék-Újvárosba, Új-Vukovárra, Vinkovciba és a környező falvakba költöztek.

Még javában folyt a németek telepítése, mikor II.József uralkodása idején 1784-1787 között Magyarországhoz hasonlóan itt is sor került népszámlálásra [31]. 1785-ben a történelmi Horvát-Szlavónország területén [32] 1.157.092 lakost írtak össze [33], akiknek 52,7%-a a civil vármegyék, 47,3%-a a katonai határőrvidéken élt [34]. A horvát-szlavón átlagértéket (27,6 fő/km2) csupán a szinte homogén katolikus, horvát lakosú, a törökök által soha el nem foglalt északnyugati területek, Varasd, Kőrös megye és a Muraköz népsűrűsége (40-55 fő/km2) haladta meg lényegesen. 1787-ben a legnépesebb horvát-szlavón városnak Eszék (8017 fő) és Varasd (4817 fő) számított, megelőzve a mai fővárost, Zágrábot is (2815 fő). A népszámlálás az etnikai hovatartozást nem írta össze. Korabeli osztrák források a terület katolikus délszláv lakóit Szlavóniában „Slavonier”, „Slavinen”, Horvátországban „Kroaten”, „Chrobati” néven, az ortodox délszlávokat „Illyrier” néven illették [35]. A nemzeti ébredés korától, a 18-19. század fordulójától kezdve a 19. század folyamán, a horvát katolikus és a szerb ortodox egyházaknak köszönhetően az addig szlavónnak, sokácnak, horvátnak hívott katolikus délszlávok a horvát, a korábban vlahnak, uszkoknak, illírnek-rácnak-szerbnek hívott ortodox délszlávok a szerb nemzet részéve váltak. Azok a hajdani ortodoxok, akik a 17. században Ivanić Grad és Žumberak vidékén tömegesen csatlakoztak a katolikus egyházhoz (görög katolikusok) [36], viszont a horvát katolikus egyház keretein belül elindultak a 20. századra befejeződött elhorvátosodás útján. A II.József-féle népszámlálás idején a vizsgált terület közel 4400 települése közül 797 számított szerb (ortodox vlah), 14-14 magyar és német többségűnek (2. térkép). A szerbek 18. század első felében stabilizálódott, a 20. század végéig jórészt fennmaradt etnikai tere a következő területekre terjedt ki: 1. A katonai határőrvidéken Lika, Kordun, Banija, Gradiskai ezred nyugati része, a Bilogora déli lejtői, Belovár környéke, Kőrös-Kapronca közötti terület, 2. A civil Horvát-Szlavónországban Eszék és Vukovár környéke, a Pozsegai-medence peremhegységei: Psunj, Dilj, Papuk, Ravna Gora. A háborús pusztítások eredményeként a középkori őshonos magyarság csupán a Duna, Dráva és a Valkó (Vuka) mocsarainak közelében, 14 faluban tudta etnikai többségét megőrizni. Az újonnan telepített katolikus németek főként a Drávaszög (mai horvát Baranya) középső területein és Eszék környékén képezték a népesség többségét 1784-ben.

A napóleoni háborúk (1796-1815) idején szünetelő telepítések a 19. század első felében újult erővel folytatódtak. A németek többségét már nem Németországból telepítették, hanem önként költöztek Bácskából és a Dunántúl déli részeiről a Dráva és Duna közeli járásokba, ahol önálló falvakat is létrehoztak [37]. A német migrációt egyrészt a paraszti birtok osztatlan öröklésének német szokása, a fiatalabb örökösök elköltözési kényszere, magas természetes szaporodásuk, túlnépesedésük, növekvő földigényük és az olcsó szlavóniai földbirtokok nagy vonzereje motiválta. Ez utóbbi a birodalom egyéb nemzetiségeit is ide csábította. A szlovákok a Felvidék északnyugati részéről (gyakran a Kysuca vidékről) és a szomszédos Bácskából települtek Nasice, Orahovica környékére [38] és Újlakra. A csehek, főként morvák betelepülésének első hullámai a gyér népességű Ilova-völgyet és Daruvár környékét vették célba. [39] A bácskai és dunántúli magyar telepesek az 1820-as évektől kezdtek nagyobb számban Vukovár, Vinkovci és Eszék környékére beszivárogni. [40] Ez időszakban a bácskai Kucoráról és Keresztúrról ruszinok Vukovár környéki letelepedése is megfigyelhető volt [41]. Fényes E. szerint 1840-ben a Drávától délre fekvő vármegyék, határőrvidékek (Horvát-Szlavónország) és a Magyar Tengerpart területén 1.605.730 lakos élt, akiknek 67%-a horvátnak, 31,4%-a szerbnek számított. [42] Ekkor a németek száma 13.226, a magyaroké 4.951, a szlovákoké 3.558 fő volt (1. táblázat).

Az 1848-as jobbágyfelszabadítás és következményei (pl. a volt jobbágyok szabad költözködése, uradalmak egy részének felbomlása) tovább fokozták a Szlavóniába irányuló migrációk mértékét. Az ésszerűbb gazdálkodás, a parlagon heverő gazdasági potenciál aktivizálása és a maximális haszon elérése érdekében az eladott uradalmak új tulajdonosai (pl. bankok, ingatlan spekulánsok) nagyarányú parcellázásokba, erdők irtásába, mocsarak lecsapolásába kezdtek [43]. A hatalmas, alig ill. primitíven, extenzíven művelt földterületek mágnesként vonzották a földre éhes új munkaerőt. A pénzt a földnél többre értékelő horvátok és szerbek körében valóságos birtokeladási pszichózis alakult ki, mely a földbirtokot egyre olcsóbbá tette [44]. Ez az „olcsóság” és a Drávától, Dunától északra fekvő területeken a túlnépesedés, a hasonló természeti, agrártáji környezet, a hasonló mezőgazdasági termelési módszerek alkalmazásának lehetősége szegény, földéhes magyar, német, szlovák, ruszin parasztok, „pionírok” valóságos beözönlését eredményezte a 19. század második felében Szlavóniába.

Az 1867-es osztrák-magyar, az 1868-as horvát-magyar kiegyezést követő, fokozatosan kibontakozó gazdasági fejlődés során — a horvát-szlavón határvidékek 1871-1881 közötti megszüntetésével párhuzamosan — rendkívül megnőtt a népesség térbeli mobilitása, mely egyes területeken jelentős változásokat eredményezett az etnikai struktúrában is. A 19. század utolsó évtizedeiben és a századfordulón Bácska és a Dunántúl egyre duzzadó magyar és német (vállalkozó szellemű kisgazda, földnélküli) népfeleslege továbbra is nagy tömegben vándorolt Szlavóniába, ahol a megszüntetett határőrvidékek korábban katonáskodó, így földműveléshez nem szokott vagy nem értő szerb és horvát lakóitól rendkívül olcsón vásárolták meg azok elhanyagolt földbirtokait. A szlavóniai magyarok (kisebb részt németek) számát nem csak az említett, tömegesen beszivárgó magyar és német parasztság gyarapította, hanem az itteni nagybirtokokra költözött cselédség, az ipari munkásság és a közalkalmazotti rétegek is [45]. A dunántúli és bácskai magyarok, németek spontán, agrár jellegű migrációja kezdetben még csak a Dráva és Duna közelében lévő, pl. a Verőcei, Szlatinai, Vukovári járásokra korlátozódott, majd kiterjedt Belovár-Körös és Pozsega megyék területére is (3. térkép). A felgyorsult bevándorlás eredményeként 1857 és 1910 között Horvát-Szlavónország területén a magyarok száma 10-szeresére [46], a németeké, szlovákoké és ruszinoké 4-szeresére, a cseheké 12-szeresére [47], a nem-horvát és nem-szerb népesség aránya 3,3%-ról 12,9%-ra nőtt (1. táblázat)). Ennek a hatalmas méretű migrációnak köszönhető, hogy 1784-1910 között a magyar többségű települések száma 14-ről 139-re, a németeké 14-ről 64-re nőtt, a szerbeké 797-ről 771-re csökkent. Ugyanakkor 30 falu vált cseh, 6 szlovák, 2 ruszin többségűvé.

Az 1910-es népszámlálás időpontjára a Horvát-Szlavón Királyság népességszáma 2,6 millióra duzzadt, melynek 62,5%-a horvátnak, 24,6%-a szerbnek, 5,1%-a németnek (134 ezer fő) és 4%-a (106 ezer fő) magyarnak számított. Ez időpontra a Drávától délre a magyarság etnikailag az alábbi területeken erősödött meg: Vukovár, Eszék környéke, Alsómiholjác-Szlatina-Nasice háromszög, Verőce vidéke, Belovár-Grubisno Polje vidéke, Daruvár-Pakrác-Garesnica háromszög (4. térkép). A nem délszlávok, különösen a magyarok ilyen nagy mértékű szaporodása Horvát-Szlavónország területén mind a horvát hatóságok, mind pedig a helyi horvát és szerb lakosság részéről egyre hevesebb, durva nacionalista ellenállást váltott ki és sokszor súlyos atrocitásokat eredményezett az újonnan érkezett magyarok és a helybeli horvát, szerb népesség között. A Drávától északra fekvő, a Magyar Királysághoz tartozó Dél-Baranyában a 19. század első felében főként a németek, a 19. század második felében pedig főleg a magyarok javára — a horvátok, sokácok rovására — történt elmozdulás az etnikai struktúrában. Ennek eredményeként 1910-ben a mai horvát Baranya 51.616 lakója közül 39,5% vallotta magát magyarnak, 28% németnek, 19,2% horvátnak-sokácnak, 12,1% szerbnek.

Az 1.világháború végén a szerb csapatok az antant támogatásával visszafoglalták Szerbiát és Montenegrót, majd 1918. november 7-14. között elfoglalták a Szerémséget, Szlavóniát és Dél-Magyarországot a Barcs-Pécs-Baja-Szeged-Arad vonalig. A szlovén és horvát területeken előretörő olasz csapatokkal szemben támaszt kereső, a függetlenség esetleges megtartása esetén kilátásba helyezett szerb területi követelésektől (Simović-Antonijević vonal [48]) megrettent, az Osztrák-Magyar Monarchia területén megalakult (1918. 10. 29.) Szlovén-Horvát-Szerb Állam végül is csatlakozott a háborút a győztesek oldalán befejező Szerbiához. Ilyen előzmények után jött létre 1918. december 1-jén a Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyság, melynek határait 1919. szeptembere és 1920. novembere között rögzítették. A megszálló szerb hatóságok a volt magyar területeken (pl. Baranya, Muraköz) azonnal megkezdték a magyar államiság minden nyomának felszámolását és a helybeli magyarok politikai, gazdasági tönkretételét. 1919.02.25-én elrendelték az 500 kat.hold feletti, túlnyomórészt magyar és német kézben lévő nagybirtokok nagy részének kisajátítását. Az "agrárreformnak" nevezett intézkedés nemzeti (magyar-német nagybirtokosság közvetlen, magyar parasztság, munkásság közvetett anyagi tönkretételére irányuló) és szociális (a délszláv, főként szerb lakosság földigényét kielégítő) célokat szolgált. A magyarokat szinte teljes egészében kizárták a földosztásból, ugyanakkor az elkobzott (pl. Eltz, Khuen-Belasi, Pejačević) nagybirtokokon dolgozott, immár munkanélkülivé vált, túlnyomórészt magyar munkásokat, béreseket, cselédeket, bérlőket elüldözték, hogy helyet csináljanak a szerb és horvát telepeseknek, dobrovoljacoknak, optánsoknak [49]. Ennek köszönhető, hogy a vizsgált területen 1910-1931 között a szerb többségű települések száma 771-ről 832, a horvátoké 3143-ról 3201-re nőtt, a magyaroké pedig 139-ről 59-re, németeké 64-ről 57-re csökkent. Az állami telepítéseknek köszönhetően a szerb etnikai tér kiterjedése 1931-ig különösen Dél-Baranyában, az Eszék-Vinkovci közötti területen és a drávamelléki járásokban nőtt meg (5. térkép). Az agrárreform során munkanélkülivé vált és elüldözött szlavóniai magyarok részben kivándoroltak (pl. Magyarországra, Németországba, Franciaországba, Amerikába), részben pedig a közeli nagyvárosokba költöztek, ahol gyökértelenné válva, vegyes házasságokat kötve hamar feladták magyar identitásukat.

Az ellentétes irányú, tömeges migrációkat eredményező, alapvetően megváltozott politikai helyzetet tükrözték az 1931-es jugoszláv népszámlálás eredményei is. A mai Horvátország területére vonatkoztatva a 3.785.455 lakos közül a horvátok és szerbek [50] aránya 69,8%-ra ill. 16,8%-ra nőtt, míg a magyarok lélekszáma 69.671-re, aránya 1,8%-ra csökkent [51] (1. táblázat)). Az elmenekülés, kiutasítás, a korábban elmagyarosodottak (pl. németek, horvátok egy részének) disszimilációja, a (túlnyomórészt katolikus) magyar telepesek utódainak fokozódó nyelvi asszimilációja, elhorvátososdása miatt 1910-hez képest 1931-ben 43%-al kevesebb magyart regisztráltak a mai horvát állam területén.

1941.március 27-én, a németbarát és a háromhatalmi egyezményhez csatlakozott jugoszláv Cvetković-kormányt megdöntő államcsínyt követően Hitler elrendelte a szerb irányítású Jugoszláviának a szomszédok bevonásával történő lerohanását. A német és olasz csapatok 1941. április 6-án kezdték meg a tarka nemzetiségi összetétele miatt is — belpolitikai szempontból — rendkívül labilis helyzetű ország [52] viszonylag gyors lerohanását, mely hivatalosan az április 17-i szerb fegyverletétellel fejeződött be. Közben április 10-én Zágrábban kikiáltották a Független Horvát Államot (NDH), mely Jugoszlávia felbomlását jelentette. Másnap, április 11-én a magyar csapatok bevonultak a gyakorlatilag senki földjévé vált, 1918-ban elszakított magyar relatív többségű Dél-Baranyába és Bácskába. A kisebbségi sorsból ismét államalkotói státusba került dél-baranyai magyarok száma és aránya 18.648-ra ill. 36%-ra nőtt a betelepülések és a német, horvát lakosság egy részének asszimilációja miatt (6. térkép). Muraközben a magyar közalkalmazotti rétegek, fegyveres erők megjelenése, a városi horvát polgárság egy részének "statisztikai identitáscseréje" következtében nőtt a magyarok száma 6.334 főre, aránya 6,1%-ra.

A magyar hatóságok a horvát kisebbséggel — külpolitikai megfontolások miatt — előzékenyen bántak ugyan de a stratégiai okok, az Olaszországgal való vasúti összeköttetés biztosítása miatt magyar megszállás alá került, túlnyomórészt horvát népességű Muraköz miatt a horvát-magyar államközi viszony 1941-1945 között is rendkívül feszült maradt. Ennek következtében a szórványhelyzetben élő, politikailag és kultúrálisan is elnyomott szlavóniai magyarság helyzete sem javult, sőt a partizánháború miatt egyes területekről [53] tömegesen kényszerültek elmenekülni.

A Független Horvát Állam területén, mely magában foglalta a történelmi Horvát-Szlavónországot, Bosznia-Hercegovinát és Dalmácia nagy részét is a horvát usztasák az összlakosság 32%-át jelentő, 1,8 milliónyi szerben véres revansot vettek a horvátok korábbi, két világháború közötti elnyomásáért, megaláztatásáért. Az 1919 után létrejött szlavóniai szerb telepesfalvak lakóit, 105.000 főt [54] 1941 áprilisa-júniusa között a horvát hatóságok kitoloncolták. A szerbek eltávolításával párhuzamosan a horvát állam megkezdte a zagorjei horvátok szlavóniai telepítését. Megjegyzendő, hogy a helyben maradt szerbek közül az 1941-1945 közötti időszakban Szlavóniában 33.089-en, a horvát Krajinában (Lika, Kordun, Banija) pedig 55.547-en [55] estek — a partizánharcok során és a koncentrációs táborokban — a háború áldozatául.

A 2. világháború utolsó hónapjaiban, 1944. szeptember vége és 1945. május eleje között lezajlott német-horvát-magyar és szovjet-jugoszláv katonai hatalomváltás, frontátvonulás az etnikai szerkezetet átalakító, nagyarányú migrációs folyamatokat indított el. A közelgő Vörös Hadsereg és a jugoszláv (szerb) partizán alakulatok elől 1944. novembere és 1945. áprilisa között a jugoszláviai németek kb. 52%-a hagyta el szülőföldjét a német fegyveres erők kötelékébe sorozva illetve menekültként, evakuáltként [56]. A helyben maradt, vagyonától megfosztott német lakosságot gyűjtőtáborokba terelték, majd a túlélőket Németországba telepítették. Dél-Baranya (Drávaszög) területén az elmenekült, internált németek helyére 1945-1948 között számításaink szerint 10.323 horvát és 3.858 szerb költözött, akik közül 8204 főt a horvát Földművelési Minisztérium telepített 1946-1948 között [57]. A volt német falvakba telepített horvátok többnyire a túlnépesedett horvát Zagorjéből, Muraközből, Szlavóniából, Dalmáciából, a szerbek jórészt Dalmáciából, Banovinából (Banijaból) és Szlavóniából érkeztek. Szlavóniában egyrészt visszatértek a horvát usztasák által 1941-ben elüldözött szerbek, másrészt pedig a földreform keretén belül az elmenekült, kitelepített németek, magyarok helyére (pl. Eszék, Vukovár, Verőce, Belovár környékére) tömeges horvát betelepítésére került sor.

Az 1948-as népszámlálás idejére a szerbek nagy háborús veszteségei, a krajinai szerbek egy részének vajdasági áttelepülése, a németek, olaszok többségének, magyarok kisebb részének elmenekülése, kitelepítése miatt a mai Horvátország területén a népesség száma 3.779.858 főre, a szerbeké 545 ezerre, a magyaroké 51 ezerre, a németeké 10 ezer főre csökkent, míg a horvátok aránya ezzel 78,7%-ra nőtt (1941: 70,4%) (1. táblázat)). Az 1940-es évek végétől kezdve a jugoszláv kommunista társadalom építésének keretén belül Horvátországban is megnőtt a társadalmi és térbeli mobilitás. A nehéziparra alapozott, többszázezer falusit a városokba vonzó gazdaságfejlesztés itt is rohamos deagrarizációt, városodást okozott és a tradicionális paraszti társadalom, zárt etnikai (falu)közösségek fokozatos felbomlását idézte elő. A rohamosan növekvő népességszámú vonzásközpontokban a különböző nyelvű, nemzetiségű, vallású, új városi népesség nagyfokú keveredése, vegyes házassága megnövelte egyrészt a természetes nyelvi asszimilációt, másrészt pedig az etnikai öntudat elbizonytalanodását. Ezt a folyamatot jól tükrözte, különösen az 1970-es évektől, azok arányának a rohamos növekedése, akik nemzetiségi hovatartozásukat nem tudták (vagy akarták) meghatározni (1961 = 0,4%, 1981 = 8,8%). Ezen népesség túlnyomó többsége egyszerűen csak „jugoszláv”-nak nevezte magát, akik 1981-ben legnagyobb tömeget a kiterjedt vonzáskörzetű nagyvárosokban (Zágráb, Fiume, Eszék stb.), legnagyobb arányt (21-15%) viszont a rendkívül vegyes etnikumú körzetek városaiban, a jelentős ipari központokban (Vukovár, Eszék, Sziszek stb.) képeztek [58]. Az említett, iparosítással összefüggő migrációs folyamatok etnikai-területi diszperziót, szétszóródást is eredményeztek. Ennek köszönhető, hogy Horvátország tíz legnagyobb, abszolút horvát többségű városában (pl. Zágráb, Split, Fiume, Eszék, Zadar, Pula, Károlyváros, Slavonski Brod) 1948-1991 között a szerbek lélekszáma közel 5-szörösére (31.506-ról 144.358-ra) emelkedett. A szocializmus idején a fokozódó etnikai identitásvesztés, „eljugoszlávosodás” elsősorban a nemzeti kisebbségeket sújtotta, akik közül 1948-1991 között a magyarok, csehek, szlovákok lélekszáma az 1948-as érték 44-55%-ára csökkent. A kivándorlás mellett, hasonló okok miatt vesztették el — az akkor még uralkodó nemzetnek számító — szerbek 1971-1991 között 7%-ukat is. A főként horvátoknak kedvező telepítések és asszimiláció (elhorvátosodás) miatt 1941-1991 között a horvát többségű települések száma 3244-ről 3392-re nőtt, a szerbeké 797-ről 780-ra, a magyaroké 54-ről 15-re, a németeké 55-ről 0-ra, a cseheké 29-ről 16-ra, szlovákoké 6-ról 2-re csökkent.

A háború előestéjén megrendezett utolsó jugoszláv népszámlálás időpontjában (1991.03.31.) Horvátország 4.784.265 fős népességéből 78,1% vallotta magát horvát, 12,2% (582 ezer fő) szerb nemzetiségűnek (1. táblázat)). Az utóbbiak etnikai tere a vizsgált területen a 18-19. századihoz viszonyítva lényegesen nem változott (Lika, Észak-Kordun, Banija, a nyugat-szlavóniai Psunj és Papuk hegység vidéke) (7. térkép, címlap). Dél-Baranyában és Kelet-Szlavóniában csak kisebb-nagyobb nyelvszigetek képviselték a szerbséget. 1991-ben az ország területének 14,2%-át, össznépességének 5,3%-át jelentő 13 szerb többségű kommuna az itteni szerbek mindössze 29,7%-ának volt lakóhelye, a többiek főleg horvát környezetben, jórészt a nagyvárosokban szétszórtan éltek. A többi nemzetiség együttes aránya ekkor még a 4%-ot sem érte el. Közülük a legnépesebbek az elmúlt évtizedekben főleg a városokba, a kikötőkbe bevándorolt muszlimánok (43 ezer), szlovének (22 ezer), albánok (12 ezer) és az őshonos magyarok (22 ezer), olaszok (21 ezer), továbbá csehek (13 ezer), ruszinok (6 ezer) voltak. A magyarok elsősorban Dél-Baranya keleti felében és néhány Eszéktől délre fekvő szlavóniai és nyugat-szerémségi faluban (pl. Kórógy, Szentlászló, Haraszti, Lacháza, Ójankovác, Apáti, Csák), a csehek főleg a nyugat-szlavóniai Daruvár és Grubisno Polje vidékén, a ruszinok pedig jórészt Vukovár környékén éltek.

Az imént vázolt etnikai térszerkezetet alaposan átformálta az 1991 tavaszán kirobbant szerb-horvát háború [59]. A vészjósló eseményeket [60] követően 1991 nyarán a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), a felfegyverzett helyi szerb kisebbség és a szerbiai paramilitáns alakulatok 1991 augusztusában elfoglalták Dél-Baranyát, Kelet-Szlavónia és a Nyugat-Szerémség nagy részét, Nyugat-Szlavóniában a főleg szerbek lakta, erdős, hegyvidéki területeket és megszilárdították a frontvonalat a krajinai szerb-horvát etnikai határ közelében [61]. Az említett területeken belül csupán néhány horvát város tudta még tartani magát (Vukovár, Kostajnica, Slunj, stb.). A harcok hevessége az ősz folyamán is fokozódott. A szerbek ősszel is kitartóan ostromolták a front menti (pl. Eszék, Vinkovci, Daruvar, Petrinja, Sziszek, Károlyváros) és a gyűrűbe fogott horvát városokat, melyek közül közel hat hónapos ostrom után, a horvát honvédelem szimbólumává vált Vukovár november 18-án esett el [62]. Ezzel Kelet-Horvátország területén 2.500 km2 szerb-jugoszláv megszállás alá került, mely később "demilitarizált" területként, de a "Krajinai Szerb Köztársaság" részeként 1992. április 10. és 1998. január 15. között az ENSZ (UNPROFOR majd végül az UNTAES) alakulatainak ellenőrzése alatt állt. A szerb paramilitáns csapatok elől 1992 márciusáig a dél-baranyai horvátok 2/3-a, a magyarok 1/3-a menekült Magyarországra illetve a horvát frontvonal mögé. Nyugat-Szlavóniában a szerb katonai ellenőrzés az erdős, hegyvidéki területek szerbek lakta részére terjedt ki. A szerbek 1991 őszén itt próbálták meg sikertelenül elfoglalni a fontos Novska-Verőcei nemzetközi főútvonal egészét, a közeli városokat (Daruvar, Pakrac, Lipik stb.), és tettek kísérletet Horvátország kettévágására, Verőce és a magyar határ irányában. Végül is a horvátoknak sikerült a szerbeket decemberig Pakrác-Okučani környékére visszaszorítani, mely 17 ezer nyugat-szlavóniai szerb elmenekülését eredményezte. Az 1993. január 3-i tűzszünet időpontjában Horvátország területének több mint negyede (kb. 15.000 km2) állt a Krajinai Szerb Köztársaság ellenőrzése alatt [63].

A horvát-szerb frontvonal többé-kevésbé változatlan maradt 1995. május elejéig, mikor a horvát hadsereg visszafoglalta a nyugat-szlavóniai Okučani vidékét („Bljesak” /villám/ hadművelet), majd 1995. augusztus 4 - 7. között Észak-Dalmácia, Lika, Kordun, Banovina (Banija) területét („Oluja” /vihar/ hadművelet), ahonnét több mint 200.000 szerb menekült Szerbia felé, akiknek egy kis része (az 1998-ig ENSZ-szerb ellenőrzés alatt maradt) Dél-Baranyában, Kelet-Szlavóniában és a Nyugat-Szerémségben települt le. Ezen szerbek közül 1998 elejéig 16.000, a Jugoszláviába menekültek közül 19.500 tért vissza eredeti lakóhelyére, a Krajinába [64]. A visszatért területekre fokozatosan indult meg az 1991-ben elmenekült (főként horvát) lakosság visszatérése és az elmenekült szerbek helyére az új (jórészt bosznia-hercegovinai) horvát menekültek betelepítése.

A horvát Állami Statisztikai Hivatal (DZS) a 2001.03.31-i népszámlálás időpontjában 4.437.460 állandó lakost tartott nyilván a Horvát Köztársaság területén, akik közül csupán 4.020.025 tartózkodott állandó lakóhelyén. A 406.340 (9,2%) — jórészt tanulás, munkavállalás miatt vagy háborús kitelepítettként — távollévő közül 180 ezer az országban, 226 ezer külföldön tartózkodott [65]. A DZS a nemzetiségi megoszlást nem a tényleges lakónépességre, hanem a több százezer távollévő horvátot is magában foglaló állandó népességre vonatkozólag [66] tette közzé, ráadásul — a személyiségi jogokra hivatkozva és az eddigi hagyományoktól gyökeresen eltérően — csupán az ország, a megyék és az ún. „kommunák-községek” (horv.: općina, kb. „járások”) szintjén. Az állandó népesség 89,6%-a horvátnak, 8,4%-a a nemzeti kisebbségekhez tartozónak vallotta magát, míg 2% nem nyilatkozott nemzetiségi hovatartozásáról (1. táblázat)).

Az államalkotó nemzet, az országos szinten közel 4 milliós horvátság a vizsgált területen legmagasabb (95% fölötti) arányt a következő megyékben képviseli: Krapina-Zagorje (98,4%), Varasd (97,7%), Zágráb (96,2%), Kapronca-Kőrös (96%) és Muraköz (95,2%). A 4332 pannon-horvátországi település közül ma már 3819 városban és faluban képezik a lakosság abszolút vagy relatív többségét. A Bosznia-Hercegovinából érkező horvát menekülteknek is köszönhető térnyerésük különösen a szerbek rovására Krajinában (pl. Banovina, Kordun), Nyugat-Szlavóniában és Dél-Baranyában volt feltűnő (8. térkép, címlap). Az említett területek fontosabb települései közül a közelmúltban vált abszolút horvát többségűvé Glina, Petrinja, Hrvatska Kostajnica, Daruvár, Grubišno Polje, Okučani, Pélmonostor és Dárda. Jelenleg a pannon-horvát területeken legtöbb horvátnak (ezer főben) Zágráb (632), Eszék (79), Bród (54), Sesvete (43), Károlyváros (42), Varasd (40) ad otthont.

A régi Jugoszláviában társnemzetnek, ma nemzeti kisebbségnek számító horvátországi szerbek [67] száma és aránya — az 1991-1995 közötti háború és azzal kapcsolatos migrációk miatt — 201.631 főre, 4,5%-ra olvadt. Az elmúlt évtized viharos eseményeit legnagyobb számban a Szerbiával (Dunával) határos, horvát fennhatóság alá legkésőbb (1998-ban) visszatérő keleti területeken tudták átvészelni (Vukovár-Szerém és Eszék-Baranya megyékben 32 és 28 ezer szerb). A háború következményeként a krajinai és nyugat-szlavóniai megyék szerb lakóik 60-75%-át elvesztették [68]. A szerb többségű pannon-horvátországi települések száma napjainkban 452-re csökkent (1991-ben 780) (8. térkép, címlap). A krajinai és nyugat-szlavóniai területeken a szerbek etnikai többségűket elsősorban az elnéptelenedő, félreeső fekvésű, a horvát telepesek számára kevésbé vonzó hegyvidéki falvakban tudták megőrizni. Etnikai területük korábbi egysége keleten leginkább az Eszék-Vinkovci-Vukovár közötti területen maradt meg. A zágrábi 18 ezer szerbet nem számítva itt találhatók a legnépesebb horvátországi szerb közösségek is (ezer főben): Vukovár (10), Eszék (6), Boró (4,6).

A vizsgált terület második legnagyobb őshonos kisebbsége a magyarság 2001-ben nemzetiség szerint már csak 16.595, anyanyelv szerint 12.650 főt számlált (1991-ben 22.355 illetve 19.684 magyar). A magyarok 71%-a Dél-Baranyában és Kelet-Szlavóniában él, ahol — a háborús pusztítások, óriási munkanélküliség, migrációk ellenére — lélekszámuk az elmúlt évtizedben sokkal kevésbé (-21,7%) fogyott, mint az ország többi területén (-30,9%), ahol szórványokban, hatalmas nyelvi asszimilációs nyomás alatt élnek. Ez utóbbinak köszönhető, hogy a nyugat-szlavóniai magyar anyanyelvűek száma 1991 óta megfeleződött. Az olykor katasztrofális fogyás ellenére a magyar többségű települések száma (15) nem csökkent (8. térkép, címlap). Jelenleg 500 főnél több horvátországi magyar Eszéken, Zágrábban, a dél-baranyai Pélmonostoron, Vörösmarton, Laskón, Csúzán, Dárdán, Kiskőszegen és Kopácson él. A Drávától délre a legnépesebb magyar közösségek Szentlászlón, Kórógyon, Vukováron és Ójankovácon találhatók.

A csehek száma (nemzetiség szerint 10.510, anyanyelv alapján 7.178 fő) az elmúlt évtizedben a körükben is felgyorsult asszimiláció miatt ötödével-harmadával csökkent. Túlnyomó többségük ma is az Ilova-medencében, főként Daruvár és Grubišno Polje környékén él, ahol 15 faluban jelentik a népesség etnikai többségét (8. térkép, címlap). Zágrábon kívül ebben a régióban találjuk a legnépesebb (1400-300 fős) cseh közösségeket is: Daruvár, Končanica, Daruvarski Brestovac, Alsódaruvár, Doljani.

Az ország leggyorsabban szaporodó kisebbsége, a szórványban élő cigányság 9.463 főt számlál (anyanyelv alapján 7.860 fő). Többségük otthona a főváros (1.946) és a magyar határ közeli Muraköz és Eszék-Baranya megyék (pl. Zrínyifalva, Zalaújvár, Dezsérlaka, Eszék, Torjánc) (címlap).

Az 1948-ban még 10 ezernyi horvátországi szlovákság száma 2001-ben 4.712 főre (anyanyelv szerint 3.993-ra) olvadt. Többségük Eszék-Baranya (Nasice és Diakóvár környékén: Jelisavacon, Josipovacon, Jurjevacon; Eszéken) és Vukovár-Szerém megyében (a Duna jobb parti Újlakon) él (8. térkép, címlap).

A görög katolikus felekezetű, 4.314 (anyanyelv szerint 2.855) főnyi ruszinok és ukránok többsége a Duna (Szerbia, Bácska) közeli Vukováron, Petrovciban és Mikluševciben él. Ez utóbbi két faluban a népesség abszolút többségét képezik (8. térkép, címlap).

Az 1. világháború idején még 120 ezer fős horvátországi németek napjainkban már csak maroknyi (2.902 fős) kisebbségnek számítanak, akiknek szórványai Zágrábban, Eszéken és a dél-baranyai Pélmonostoron, Dárdán számottevők.