Kárpát-medencei etnikai térképsorozatunk legújabb (ötödik) tagja is az etnikai térszerkezetnek az elmúlt fél évezredben lezajlott átalakulását és jelen állapotát kísérli meg felvázolni etnikai térképek és egy táblázat segítségével, ezúttal a szerbiai Vajdaság mai területére vonatkozólag. A bemutatott terület a jelenleg Szerbia-Montenegró (Crna Gora) nevű államszövetség legészakabbi tartománya, mely a Száva-Duna vonalától északra, 21.506 km2-en terül el, és a Szerb Köztársaság területének közel negyedét (24,3%-át) teszi ki. A Vajdaság mint autonóm tartomány eszméje a magyarországi szerbek körében először az 1790. évi temesvári, majd az 1848. évi karlócai kongresszusaikon született meg, ahol területi autonómiát követeltek a történelmi Magyarország általuk (is) lakott tájai (Bácska, Nyugat-Bánság, Szerémség és Dél-Baranya) számára. A Vajdaság Magyarországtól elcsatolt tartományként először 1849-1860 között (Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven) a Habsburg Birodalom, majd 1945 óta Jugoszlávia (illetve annak része: Szerbia) keretein belül bukkant fel ezen Duna melléki táj politikai-közigazgatási térképein.

Térképünk címoldalán a Vajdaság mai területének 1941-re és 2002-re vonatkozó, nemzetiségi (2002) és anyanyelvi (1941) adatokon nyugvó etnikai térképeit mutatjuk be kördiagramok segítségével. A térképeken népességarányos kördiagramok révén a főbb etnikumok térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási beosztást kísérhetjük figyelemmel. A települések nevének megírásánál első helyen a mindenkori hivatalos nevet, majd ez alatt minden város esetében a magyar, a többi, vegyes etnikumú településnél, mindkét időpontban a helyileg fontos kisebbségi nevet tüntettük fel. A címoldalon szereplő térképek 2002-ben a szerb népszámlálás nemzetiségi adatait, 1941-ben az akkor Magyarországhoz visszatért Bácskában a magyar népszámlálás eredményeit, a Horvátországhoz csatolt Szerémségben és a német megszállás alatt álló, de Szerbiánál maradt Bánságban (Bánátban) elsősorban az 1921, 1931, 1948. évi jugoszláv népszámlálások adatain, az NDH (Független Horvát Állam) 1941 végére vonatkozó népességinformációin [1] nyugvó, 1941-re vonatkozó számításainkat tükrözik. A hátoldalon lévő nyolc melléktérkép a Vajdaság mai területének 1495, 1784, 1880, 1910, 1931, 1941, 1991 és 2002-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, a táblázat pedig a főbb etnikumok lélekszámának, arányának 1495-2002 közötti változását tárja fel. A melléktérképeknél és a táblázatnál az 1857 előtti időszakban itt élt népesség "etnikai-nyelvi-származási" megoszlására vonatkozó adatai — a teljes körű, etnikai információt is gyűjtő népszámlálások hiánya miatt — nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minősíthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszesítés időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív "etnikai" többségére az adott forrásokban az egyes településekre vonatkozó direkt "etnikai jellegű" utalások, többnyire az adófizetők nevének és a földrajzi nevek nyelvészeti elemzése alapján vonhattunk le következtetéseket. A lakott területeket, létező településeket 1495-ben Csánki, D. (1894), Engel P. (2001) [2], 1784-ben Neu, J. (1782-84) [3] alapján határoztuk meg. A 18. század végére vonatkozólag az egyes települések etnikai többségét elsősorban településtörténeti és vármegye monográfiák, migrációtörténeti művek [4], továbbá Nagy L. (1828), Fényes E. (1839-43), Popović, D. J. (1950, 1955) [5] alapján tüntettük fel. Az 1880-1941 közötti időpontokban a népszámlálások anyanyelvi, 1991-ben és 2002-ben nemzetiségi adatait tüntettük fel. A méretarányból eredő korlátozott ábrázolási lehetőségek miatt a települések mai területén élt népesség abszolút vagy relatív etnikai többségét bemutató egyszerű felületi ábrázolási módszert alkalmaztuk, mely sajnálatos módon el kellet, hogy tekintsen az etnikai keveredés településen belüli bemutatásától. A térképsorozat minden időpontban csupán az egyes forrásokban feltüntetett települések lakott részén ábrázolja az etnikai (abszolút vagy relatív) többséget. Az egyéb, lakatlan illetve állandó település nélküli területeket ennek megfelelően fehér folt fedi. A melléktérképeken való jobb tájékozódás érdekében a legfontosabb településeket a mindenkori hivatalos, korabeli domináns néven írtuk meg.

Az 1495-ös Ernuszt Zsigmond királyi kincstartó által készített adóösszeírást [6] feldolgozó Kubinyi A. (1996) [7] adatai alapján úgy számítjuk, hogy a mai Vajdaság területén 194.500 lakos élhetett, meglehetősen egyenlőtlen térbeli eloszlásban. Míg a Török Birodalom szomszédságában fekvő, 1394 óta csaknem folytonos török pusztításoknak kitett Dél-Bánságban a népsűrűség csupán 2-7, addig a határtól távolabb, nagyobb biztonságban fekvő Bácskában és Észak-Bánságban 11-13, a gazdag, nemzetközi hírű szőlészettel, bortermeléssel rendelkező, Nándorfehérvár (Belgrád) és Szabács erődök védelmében élő, sokezernyi szerb menekültnek új otthont adó Szerémségben 14 fő/km2 volt. A vizsgált területen ez időpontban 52 város (civitas, oppidium) és 801 falu volt fellelhető, melyek közül 9 szerb dominanciájú várostól, 145 szerb és 76 horvát falutól eltekintve feltehetően mindegyikben a magyarok alkották a népesség többségét [8]. A Vajdaság mai területén 1495 táján élt népesség etnikai megoszlását vármegyei szinten a magyar, szerb és horvát többségű települések száma segítségével becsültük meg [9]. Ennek alapján a magyar hangzású nevet viselő (vagy ilyen jellegű településen élő) népesség (a magyarok) számát e területen 148 ezer főre, arányát 76,1%-ra, az ortodox délszlávokét (szerbekét, „rácokét”) 39 ezer főre és 20%-ra, a katolikus délszlávokét (horvátokét, „szlavónokét”, „tótokét”) 7.500-ra ill. 3,9%-ra valószínűsítettük (1. táblázat). A magyarok 2/3-a az akkor még szinte teljesen magyar jellegű Bácskában élt, ahol legfontosabb városaiknak a megyeszékhelyek (Bács, Bodrog) mellett, Futak, Titel, Pest, Szond, Coborszentmihály számítottak (1. térkép). Hasonlóan magyar dominanciájú volt a Bánság is a Temes - Berzava folyók vonaláig, ahol legtöbb magyar Révkanizsán, Oroszlánoson, Becsén, Aracsán, Becskereken élhetett. A 15. századi török hadjáratok és a szerbek csaknem szakadatlan bevándorlása miatt a Szerémség magyarjai egyre inkább a védettebb északi Dunamellékre, az erdő borította Tarcal (v. Árpatarlói)-hegység (ma Fruska Gora) lábához és a városokba (pl. Péterváradja, Karom, Kamanc, Cserög, Szalánkemén, Árpatarló, Rednek, Nagyolasz) szorultak vissza [10]. Az egyre növekvő lélekszámú, a 14. század vége óta (sokszor despotáik vezetésével) több hullámban beköltöző, illetve a magyar határvédelem által tömegesen betelepített, egyházi kiváltságokkal, tizedmentességgel ellátott szerbek etnikai tere alapvetően a Dél-Bánságra, a Szávamentére és a Szerémség délkeleti részére terjedt ki. A szerb menekültek különösen nagy számban tömörültek Haram, Kevi, Pancsal, Kölpény, Szávaszentdemeter és Racsa városok környékén. Ez utóbbi területen, a történelmi Valkó vármegye keleti részén, főként Marót, Berekszó és Újlak városok vidékén egyre nagyobb teret foglaltak el az őshonos és Boszniából menekült katolikus délszlávok („horvátok”) is.

A középkorban Magyarország egyik legsűrűbb magyar lakosságú, déli területei elsősorban az 1514-es Dózsa-féle parasztháború (kiegészülve Šiljanović szerb despota hadainak pusztításaival) [11], a tartós Oszmán (török) hódítást eredményező hadjáratok (Szerémségben 1521-29, Bácskában 1541, Bánságban 1551-52) és Crni Jovan (Nenad) szerb csapatainak 1527-es pusztításai következtében több mint két évszázadra elvesztették magyar népességük szinte teljes egészét. A török megszállást követően a nagyobb, túlnyomórészt magyarlakta szerémségi városokból főként a nemesség, papság és hivatalnokok menekültek el, míg a helyben maradt polgárság többsége, a huszita és katolikus vallású magyarok áttértek az iszlám vallásra [12]. Ez utóbbi „renegátok” mellett a fontosabb városok, erődök muzulmán népességét gyarapították a környékről és a Balkánról beköltöző, keresztény hitről az iszlámra áttért délszlávok és a törökök is. A 16. század első felében elpusztult, elnéptelenedett volt magyar falvak romjai mellett a 15. század elejétől több hullámban, de főként 1526-1560 között betelepülő, állattenyésztő, katonáskodó életmódú, az Oszmán hadszervezetbe beilleszkedett szerbek telepei jöttek létre [13]. A hódoltság első évtizedeinek török defterei (1543-1579) [14] szerint a falusi térségek népessége a mai Vajdaság területén ekkor már túlnyomórészt szerb volt. Ez időszakban (1567-78) a területen legtöbb keresztény (túlnyomórészt szerb) lakossal a következő települések rendelkeztek: Karlóca 485, Bács 426, Módos 186, Becse 174, Becskerek 166, Pancsova 161 és Titel 155 hane (adózó háztartás) [15]. A keresztény magyarok maradéka a 17. század első felében a Bánság északi pereméről (pl. Oroszlános, Rév-Kanizsa) is elmenekült, a muzulmán magyarok a szerémségi városokban pedig egyre inkább asszimilálódtak a szerb-horvát nyelvű környezethez [16]. Bácska északi peremén azonban (a muzulmán katonaságtól eltekintve) Szabadka és Martonos még 1664-ben is magyar lakosságú volt. [17] Ez időpontban a házak száma alapján legnépesebb városnak Ireg (2.000) és a Szerémi szandzsák székhelye Mitrovica (1.500), a katonák lélekszáma alapján legfontosabb erődnek Pétervárad és Mitrovica (2.000-2.000) számított [18].

Bácska és a Szerémség nagy része a karlócai békét (1699) követően szabadult fel a török uralom alól. Ezt megelőzően, az itteni 1687-88-as felszabadító hadjáratoktól kezdve jelentős változások zajlottak le a népesség etnikai-vallási összetételében. A muzulmánok a keresztény hadak elől főként Boszniába, onnét a katolikusok egy része (Tuzla környéki sokácok és hercegovinai bunyevácok) Szlavóniába, Baranyába, Bácskába menekült. Ez utóbbiak főként a Duna közeli területeken és Szabadkán leltek új otthonra. A felszabadító keresztény csapatok balkáni vereségeit, Belgrád 1690-es török visszafoglalását követően a törökök bosszújától megrettent szerbek több tízezres tömege Arsenije III Crnojević (1633-1706) pátriárkájuk vezetésével a Szerémségbe, Bácskába és más Duna melléki területre menekült, akiknek többségét a bécsi hadvezetés az 1702-ben felállított Duna, Tisza és Maros menti határőrvidékre telepítette. A II. Rákóczi Ferenc vezette magyar szabadságharc idején (1703-1711) I. Lipót császár hűséges szövetségeseiként a szerbek több-kevesebb rendszerességgel pusztították az Alföld középső területeit (főként Kecskemét környékét), melyre válaszul a kurucok számos hadjáratban (1704-ben a fejedelem vezetésével) próbálták a szerbeket Bácskából kiszorítani. A magyarok és szerbek egymás elleni bosszúhadjáratai következtében a Duna-Tisza köze 1710-re szinte teljesen elnéptelenedett [19].

A Rákóczi-szabadságharc leverését (1711) és az 1716-18-as osztrák-török háborút, a Bánság visszafoglalását követően került sor Magyarországon az adózó népesség 1720-as összeírására. Ennek eredményeként Bácska mai szerbiai részén 3.111 adófizető háztartásfőt találtak, akik közül 97,6% szerb vagy horvát, 1,9 % magyar, 0,5 % német nevet viselt [20]. Ez időszakban a rendkívül gyér népességű, elvadult délvidéki tájakra — merkantilista, gazdasági és politikai megfontolásból — a telepesek zömét Nyugat- és Közép-Európa római katolikus németjei közül toborozták. A politikailag megbízható, nagy termelési tapasztalattal, gazdasági kultúrával rendelkező németeket a fontosabb határvidéki erődökbe, városokba (pl. Pétervárad, Zimony, Pancsova, Fehértemplom), Bácska nyugati és a Bánság déli részén telepítették le [21]. Az újabb osztrák-török háború (1737-1739) során a Balkánról nem csupán szerbek tömegei, hanem római katolikus albánok és bolgárok is menekültek a Szerémségbe és Bánságba (1737) [22].

A magyarok tömeges visszaköltözésére csupán Mária Terézia trónra lépését (1740) követően kerülhetett sor, amikor a katonai jelentőségét vesztett Tisza-Marosi Határőrvidék 1741-1750 közötti fokozatos felszámolása következtében a katonai életmódhoz és a magyar hatóságoktól való teljes politikai függetlenséghez szokott szerbek tömegesen (2.200 - 2.400 család) kezdtek átköltözni a Bánság alig lakott nyugati részeire és az újonnan szerveződő dél-bánsági határőrvidékre [23]. A távozó szerbek helyére, az 1745-ben létrehozott Tiszai Korona Kerület területére, Szabadkára és környékére ezt követően szinte szakadatlanul folyt északról (főként Szeged környékéről és az Alföld középső részeiről) a magyarok spontán ill. szervezett visszatelepülése. Ennek az időszaknak köszönhetően jött létre a mai vajdasági magyar etnikai terület törzse, a Szabadka-Tiszamelléki magyar etnikai blokk. Mária Terézia 1763-as "benépesítési rendelete" után ismét nagy hangsúlyt kapott a németek állami segítséggel történő további betelepítése is [24], mely folyamatot a szlovákok, ruszinok és románok nagyarányú bevándorlása kísért a mai Vajdaság területén. A vizsgált tartományra később jellemző hallatlanul nagy etnikai-vallási tarkaság alapvonásai is ekkor alakultak ki.

II. József uralkodása idején (1780-1790) szintén a német lakosság (főként bácskai) kolonizációja élvezett nagy állami támogatást, de ezúttal már lehetővé vált a protestánsok beköltözése is [25]. Az 1784-87 között lefolytatott, első magyarországi népszámlálás adatain nyugvó számításaink szerint a mai Vajdaság területén 476 ezer lakos élhetett, akiknek 59,2%-a szerb, 12,4%-a német, 10,6%-a magyar, 8%-a horvát, 5,8%-a román lehetett (1. táblázat) (2. térkép). A németek betelepítését az utolsó osztrák-török háború (1787-1790) tartóztatta fel, melynek során Szerbiából 2.533 család menekült a Bánság és 8.259 lakos a Szerémség elpusztult, főként határvidéki területeire [26]. Főként I. Ferenc uralkodása alatt (1792-1835) a még mindig gyér népsűrűségű Bánság gyarmatosítása volt a fő cél, melynek során a németek mellett jelentős számban költözhettek ide magyarok, szlovákok, románok, horvátok és csehek is. A napóleoni háborúk idején többnyire szünetelt ugyan az államilag szervezett betelepítés, de a francia csapatok elől 1802-1809 között kb. 6.000 német és horvát menekült a Délvidékre [27]. 1817-től a külföldiek betelepülése (főként németek betelepítése és a szerbiai szerbek ide menekülése) lefékeződött, szórványossá vált. A belső migrációban a 19. század első felében a magyarok (jórészt Szeged vidéki dohánykertészek) folytonos, egyre nagyobb méretű, észak-déli irányú vándorlása játszotta a főszerepet.

Az 1848-49-es magyar szabadságharc idején, a Magyarországtól független Szerb Vajdaság kikiáltását (1848. május 13-15. Karlóca) követő időszakban, a magyar honvédség és a hazai, valamint szerbiai szerb csapatok közötti harcok során a szerbek az itteni magyar és német települések többségét felégették, lakóit elűzték. 1849 után a szintén komoly veszteségeket szenvedett, az Osztrák Birodalomban csalódott szerbek egy része áttelepült az Oszmán Birodalmon belül autonómmá vált Szerb Fejedelemségbe. Az elmenekült magyar és német lakosság visszatért korábbi településeibe, ahol etnikailag tovább erősödött az északról folytonosan dél felé áramló, új földet vásárló, bérlő vagy egyszerűen az itteni nagybirtokokon munkát kereső magyar telepesekkel. Ezen folyamatokat tükrözte az 1857-es osztrák népszámlálás is, mely szerint a vizsgált területen élő 1,03 milliónyi lakosból csupán 40,5% volt szerb, míg a németek aránya 21,1%-ot, a magyaroké 19,6%-ot ért el (1. táblázat).

Az osztrák-magyar dualizmus idején a rohamos gazdasági fejlődés, a közegészségügyi viszonyok javulása eredményeként különösen a magyar és német többségű területeken nőtt a népesség természetes szaporodása [28]. Ezt az egyre nagyobb szociális problémákat (birtokaprózódás, elszegényedés, munkanélküliség stb) okozó, alföldi magyar demográfiai feszültséget kincstári birtokok parcellázásával, az ehhez kapcsolódó, nemzetpolitikai szempontokat is figyelembe vevő állami telepítésekkel is próbálták enyhíteni [29] (3. térkép). Az 1883 és 1899 közötti, szerény méretű állami telepítések, melyek nem csak a magyar, hanem német, szlovák és bolgár lakosságra is kiterjedtek, nem okoztak számottevő eltolódást a régió népességének etnikai összetételében [30]. A magyarok és a magyar többségű települések számának növekedése (magas természetes szaporodásuk mellett) sokkal inkább a spontán belső vándorlásoknak és magánjellegű telepítéseknek volt köszönhető. A nagyobb városokon kívül, a nagybirtokok majorságaiban és néhány ipari központban nőtt rohamosan a magyarok száma [31]. A magát magyarnak valló népesség számának gyarapodásában csekély mértékben a természetes asszimiláció is kivette részét, melynek hatása leginkább a városi német, horvát (bunyevác), zsidó, szerb polgárság és a bánsági katolikus bolgárok körben volt számottevő. A magyarokéhoz hasonlóan túlnépesedő német falvak lakói a környező nem-német települések és a Szerémség után a 19. század végétől kezdve már egyre tömegesebben keresték boldogulásukat külföldön, főként a Tengerentúlon. Az 1899-1913 közötti periódusban a mai Vajdaság területéről kb. 150.000 fő vándorolt ki, akiknek 53%-a német (főként bánsági sváb) volt [32].

Az 1910-es magyar népszámlálás időpontjában a mai Vajdaság területén 1,51 millió lakost írtak össze, akik közül 33,8% szerb, 28,1% magyar, 21,4% német, 6% horvát (bunyevác, sokác), 5% román, 3,7% szlovák anyanyelvűnek vallotta magát (1. táblázat). A magyar etnikai terület a 16. század óta ekkor érte el a vizsgált területen legnagyobb kiterjedését (4. térkép). 1880-hoz képest a magyar többségű települések száma 134-re (1880: 103), a németeké 89-re (84), a szlovákoké 18-ra (15) nőtt, míg a szerbeké 203-ra (216) csökkent. A leginkább szerb jellegű Szerémségben a nagyarányú német, horvát, magyar, szlovák, ruszin bevándorlás miatt a szerbek aránya 58,3%-ra csökkent (1880: 64,6%, 1787: 86,9%).

Az 1. világháború végén a szerb csapatok az antant támogatásával visszafoglalták Szerbiát és Montenegrót, majd 1918. november 7-14. között elfoglalták a Szerémséget és Dél-Magyarországot is a Barcs-Pécs-Baja-Szeged-Arad vonalig. Ezt követően 1918. 11. 25-én a szerb kisebbség képviselői Újvidéken kimondták a megszállt területek csatlakozását Szerbiához. A szerb hatóságok azonnal hozzáláttak a magyar államiság minden nyomának felszámolásához. A hatalmat a helyi szerbek kezébe adták, a magyar közalkalmazottak többségét elbocsátották, kényszernyugdíjazták, az alkalmazásban hagyottaktól azonnali hűségesküt követeltek, az iskolákat államosították (1920.08.20.). 1918. december 1-jén kikiáltották a Szerb-Horvát-Szlovén (SHS) Királyságot, melynek határait 1919 szeptembere és 1920 novembere között rögzítették. Az új, jugoszláv hatalom 1919. 02. 25-én elrendelte az 500 kat.hold feletti, többnyire magyar, német, zsidó kézben lévő nagybirtokok nagy részének kisajátítását. Az "agrárreform" szerb nemzeti (magyar-német nagybirtokosság közvetlen, magyar parasztság, munkásság közvetett anyagi tönkretételére irányuló) és szociális (a délszláv, főként szerb lakosság földigényét kielégítő) célokat szolgált. A magyarokat szinte teljes egészében kizárták a földosztásból, ugyanakkor az elkobzott nagybirtokokon dolgozott, immár munkanélkülivé vált (14.345 magyar, 1.239 német) munkásokat, béreseket, cselédeket, bérlőket elüldözték, hogy helyet csináljanak a szerb és horvát telepeseknek. A Vajdaság mai területén az 1939.01.31-ig elvett 468.989 k.h. földterületre 1918-1931 között ? számításaink szerint ? a helybeli szlávokon kívül, 45.000 szerbet és 3.000 optáns bunyevácot telepítettek, főként az államhatártól számított 50 km-es zónába, a magyar etnikai területre. Ennek köszönhető, hogy a vizsgált területen 1910-1931 között a szerb többségű települések száma 203-ról 258-ra, a horvátoké 20-ról 22-re nőtt, a magyaroké pedig 134-ről 90-re csökkent (5. térkép). Az állami telepítéseknek köszönhetően a szerb etnikai tér kiterjedése 1931-ig különösen Bácstopolya, Újvidék, Nagybecskerek környékén és Nagykikindától délre nőtt meg [33]. A Bánság szerbiai részén az 1920-as években jelentősen (10 ezer fővel) csökkent a románok száma is, mely Romániába való átköltözésüknek volt köszönhető.

Az ellentétes irányú, tömeges migrációkat eredményező, alapvetően megváltozott politikai helyzetet tükrözték az 1931-es jugoszláv népszámlálás eredményei is. A mai Vajdaság területére vonatkoztatva az 1,62 millió lakos közül a szerbek aránya 37,8%-ra nőtt (1910: 33,8%), míg a magyarok lélekszáma 376 ezerre, aránya 23,2%-ra csökkent (1910: 28,1%) (1. táblázat). Az elmenekülés, kiutasítás, kivándorlás, a korábban elmagyarosodottak (pl. németek, horvátok egy részének) disszimilációja és népszámlálási manipulációk miatt 1910-hez képest 1931-ben 50 ezerrel kevesebb magyart, ugyanakkor 101 ezerrel több szerbet regisztráltak a Vajdaság mai területén.

A 2. világháború idején a német és olasz csapatok 1941. április 6-án kezdték meg a tarka nemzetiségi összetétele miatt is rendkívül labilis helyzetű ország viszonylag gyors lerohanását, mely hivatalosan az április 17-i szerb fegyverletétellel fejeződött be. Közben április 10-én Zágrábban kikiáltották a Független Horvát Államot (NDH), mely Jugoszlávia felbomlását jelentette. Másnap, április 11-én a magyar csapatok bevonultak az 1918-ig Magyarországhoz tartozó, magyar relatív többségű Dél-Baranyába és Bácskába. Az 1941. április 24-i bécsi konferencia döntése értelmében Magyarország megtarthatta a visszafoglalt Bácskát, a Független Horvát Állam megkapta a Szerémséget, a Bánság német katonai igazgatás alá került, elméletileg Szerbia részeként. A Magyarországhoz visszatért Bácskában megkezdték az 1918.12.31. után betelepült, de még el nem menekült szerbek internálását, kitelepítését [34], mellyel párhuzamosan megindultak a szerb fennhatóság idején meggyengült helybeli magyarság megerősítését célzó állami telepítések. Ennek során 1941.05.11.-1941.06.20. között 13.200 bukovinai és 161 moldvai magyart (3.279 ill. 53 családot), 481 egyéb magyar (vitézi) családot (2.325 főt) telepítettek a kiürített, volt szerb telepes falvakba [35]. Az agrár telepítés mellett a 1941-1944 között a bácskai magyarság kb. 20.000 "anyaországi" lakossal is gyarapodott. Ennek köszönhetően az itt 1941.10.11-25. között megtartott magyar népszámlálás szerint Bácska visszafoglalt részén élt 804 ezer lakos közül anyanyelv szerint 44,7% vallotta magát magyarnak, 20,2% németnek, 19,7% szerbnek (6. térkép, címlap). A Vajdaság mai területén ez időpontban számításaink szerint 1,66 millió lakos élhetett, akiknek 36,2%-a lehetett szerb, 28,5%-a magyar, 19,1%-a német, 6,1%-a horvát anyanyelvű (1. táblázat).

Bácska visszacsatolását követően néhány hónappal megkezdődött a szerb-jugoszláv partizánok diverzáns tevékenysége, mely 1941 decemberének közepétől vált egyre inkább intenzívvé. Tevékenységük főként Bácska délkeleti szegletében lévő szerb etnikai blokk, a Sajkás-vidék területére koncentrálódott, ahol a magyar honvédség, csendőrség és kémelhárítás egyre határozottabban, majd egyre véresebben bosszulta meg veszteségeit. A helybeli szerb lakosságot kollektíven felelősségre vonó, tömeges, véres megtorlást alkalmazó razziák 1942 januárjában Óbecsére, Szenttamásra és Újvidékre is kiterjedtek, melyek során 2.550 szerb, 743 zsidó és 47 egyéb etnikumú lakos esett áldozatul [36]. Az usztasa horvát államhoz került Szerémségben a szerbek vesztesége az 1941-45 közötti időszakban - főként az internálások, koncentrációs táborokba való elhurcolás, a partizánháború és a frontharcok miatt - 20%-osra (33.000 főre) volt tehető [37].

Magyarország német megszállását (1944.03.19.) követően 1944 április és augusztus között Bácskából 16.034 zsidó származású lakost — ebből 10.000 magyar anyanyelvűt — deportáltak a Német Birodalomba. Később, 1944 szeptemberében és októberében megkezdődött a közelgő front elől a magyar hatóságok, az 1941 áprilisa óta betelepült magyarok elmenekülése és Bácskából kb. 60-70 ezer német evakuálása [38].

A 2. világháború utolsó szakaszában, 1944 szeptemberében, októberében a Vajdaság mai területén lezajlott német-horvát-magyar és szovjet-jugoszláv katonai hatalomváltás, frontátvonulás az etnikai szerkezetet alapvetően átformáló migrációs folyamatokat indított el. A közelgő Vörös Hadsereg és a jugoszláv (szerb) partizán alakulatok elől az itteni németek kb. 43%-a hagyta el szülőföldjét a német fegyveres erők kötelékébe sorozva illetve menekültként, evakuáltként. A helyben maradt, kollektíven háborús bűnösként kezelt, vagyonától megfosztott német lakosságot (150 ezer főt) gyűjtőtáborokba terelték [39], ahonnét 34%-uk szabadult élve 1948-ban [40]. Az első hetekben magyarok ezrei is áldozatul estek a visszatérő szerbek bosszújának [41]. A háborút követően, még 1945-ben a Vajdaságban 389.256 ha német birtokot sajátítottak ki, mely a második jugoszláv "földreform" során kiosztott tartományi földalap 58,2%-át képezte [42]. A magánszemélyek között szétosztott föld 84 %-a szerbek, montenegróiak és horvátok (a népesség 60,5%-ának) kezébe került. 1945 szeptembere és 1947 júliusa között ? az egyedülálló történelmi lehetőséget megragadva ? 225.696 lakost (162.447 szerbet, 40.176 montenegróit, 12.000 makedónt, 7.134 horvátot, 2.091 szlovént, stb.) telepítettek ? túlnyomórészt a horvátországi és boszniai Krajinák területéről ? az eltávolított németek helyére [43]. Az 1948-as népszámlálás idejére az említett okok miatt a szerbek sikerült (az 1540-es években megszerzett, majd az 1830-as években elvesztett) abszolút többségüket visszaszerezniük a Vajdaság mai területén (841 ezer szerb, 50,6%) (1. táblázat). 1941-hez viszonyítva a magyarok száma 44 ezerrel (a bosszútól megrettent, magát ekkor már inkább magyarnak valló, közel 31 ezer német származásút leszámítva: 75 ezerrel) 429 ezer főre csökkent, arányuk 25,8%-ra mérséklődött. A német lakosság maradéka ekkor az össznépességnek már csak 1,9%-át jelentette.

Az 1940-es évek végétől kezdve a jugoszláv kommunista társadalom építésének keretén belül a Vajdaságban is megnőtt a társadalmi és térbeli mobilitás. A nehéziparra alapozott, többszázezer falusit a városokba vonzó gazdaságfejlesztés itt is deagrarizációt, városodást okozott és a tradicionális paraszti társadalom, zárt etnikai (falu)közösségek fokozatos felbomlását idézte elő. A rohamosan növekvő népességszámú vonzásközpontokban a különböző nyelvű, nemzetiségű, vallású, új városi népesség nagyfokú keveredése, vegyes házassága megnövelte egyrészt a természetes nyelvi asszimilációt, másrészt pedig az etnikai öntudat elbizonytalanodását. Ezt a folyamatot jól tükrözte (különösen az 1970-es évektől) azok arányának rohamos növekedése, akik nemzetiségi hovatartozásukat nem tudták (vagy akarták) meghatározni (1961 = 0,3%, 1981 = 8,6%). Ezen népesség túlnyomó többsége egyszerűen csak „jugoszláv”-nak nevezte magát, akik 1981-ben legnagyobb tömeget és arányt a kiterjedt és vegyes etnikumú vonzáskörzettel rendelkező nagyvárosokban (Újvidék, Szabadka, Nagybecskerek, Zombor, Pancsova) képeztek.

1948-1991 között a folytonos balkáni utánpótlás miatt a vajdasági szerbek lélekszáma 36%-kal, a montenegróiaké 46,6%-kal gyarapodott. Ugyanakkor a fokozódó etnikai identitásvesztés, „eljugoszlávosodás” és a csábító „nyugati vendégmunka” elsősorban a románokat (-34,5%), horvátokat (-27%), magyarokat (-20,8%) és szlovákokat (-11,8%) sújtotta. A főként szerbeknek kedvező telepítések és asszimiláció (elszerbesedés) miatt 1948 - 1991 között a szerb többségű települések száma 310-ről 326-ra nőtt, a magyaroké 93-ról 86-ra, a románoké 24-ről 20-ra, horvátoké 19-ről 17-re, a szlovákoké 17-ről 16-ra csökkent (7. térkép). Az utolsó „nagy-jugoszláv” népszámlálás időpontjában (1991.03.31.) a Vajdaság 2 milliós népességéből 56,8% vallotta magát szerb, 16,9% magyar nemzetiségűnek, 9,8% (198 ezer fő) pedig nem nyilatkozott etnikai hovatartozásáról (illetve közülük 174 ezren egyszerűen csak „jugoszlávnak” nevezték magukat).

Az 1991-es népszámlálás óta eltelt időszakban a vajdasági etnikumok lélekszámának változását elsősorban a háborús időszakban lezajlott, különböző irányú és motivációjú migrációk határozták meg. A horvátországi, boszniai háborúk idején megjelentek a Vajdaságban az onnét menekülő szerbek, míg a nemzeti kisebbségek (főként magyarok) közül több ezren menekültek külföldre a katonai sorozások elől [44]. A „Kis-Jugoszlávia” ellenes ENSZ Biztonsági Tanácsa által elrendelt általános embargót (1992.05.30.) követő rohamosan romló gazdasági helyzet, elszegényedés, fokozatosan elmérgesedő interetnikus kapcsolatok miatt már nem csak a kisebbségek, de a szerbek is egyre nagyobb számban költöztek (állandó vagy ideiglenes jelleggel) külföldre. A Horvátország területén kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaság összeomlását és a boszniai szerb csapatok vereségeit, visszavonulását (1995 augusztust) követően, 1996 tavaszáig közel negyedmilliónyi szerb menekült érkezett a Vajdaságba, 3/4-ed részben Délnyugat-Bácskába és a Szerémségbe: főként az 1945-48 között betelepített rokonai településeibe, a Szerémségből elköltözött, elűzött horvátok falvaiba és természetesen a kedvező életkörülményeket kínáló városokba (pl. 24.487 szerb Újvidékre, 6 - 8 ezren Rumára, Zomborba, Pancsovára, Indiába, Mitrovicára) [45]. A Tiszavidéki magyar etnikai tömb területére viszonylag kis számú, 5.891 főnyi szerb, az összes vajdasági szerb menekültnek csupán 2,4%-a költözött. A kedvező forgalmi fekvésű magyar többségű városokba és urbanizált térségekben viszont számottevő szerb menekült talált új otthonra (pl. Szabadka 6.401, Temerin 3.444, Óbecse 1.471, Palics 1.359 és Bácstopolya 1.200). A szerb menekültek betelepülése és a helybeli magyarok egy részének elköltözése, természetes fogyása miatt 1996-ra a magyarok elvesztették többségüket Temerinben, Bajmokon és Törzsudvarnokon. A szerb menekültek letelepítése és a kisebbségek (többnyire anyaországaik felé mutató) fokozódó elköltözése, asszimilációja miatt 1991-2002 között a szerbek aránya a Vajdaság össznépességén belül 56,8 %-ról 65%-ra nőtt, a kisebbségeké 33,4%-ról 28,1%-ra csökkent, csakúgy mint azoké, akiknek ismeretlen volt az etnikai hovatartozása (9,8-ról 6,9%-ra).

A 2002.03.31-i szerb népszámlálás időpontjában 2.031.992 személyt (jugoszláv és idegen állampolgárt, hontalan, vagy egyéb személyt) írtak össze a Vajdaság területén. Közülük 93,2% nyilatkozott etnikai hovatartozásáról, míg 2,5% (50 ezer) egyszerűen „jugoszlávnak”, 0,5% (10 ezer) regionális (pl. vajdasági, bácskai, bánsági) hovatartozásúnak vallotta magát, 2,7% nem válaszolt a nemzetiségi kérdésre, 1,1%-nyi lakos etnikai adta pedig ismeretlen volt. A nemzeti, etnikai hovatartozásra adott válasz szerint a népesség 65%-a szerbnek, 14,3%-a magyarnak, 3,8%-a horvátnak, bunyevácnak, 2,8%-a szlováknak, 1,7%-a montenegróinak, 1,5%-a románnak, 1,4%-a cigánynak, 1%-a ruszinnak, ukránnak vallotta magát (1. táblázat). Anyanyelv szerint viszont a lakosság 76,6%-a (a szerbeken kívül a montenegróiak, bosnyákok, muszlimánok, a horvátok, bunyevácok, makedónok többsége) sorolta magát a szerbekhez, 14%-a a magyarokhoz, 2,7%-a szlovákokhoz, 1,5%-a a románokhoz.

Szerbia államalkotó nemzete a szerbek (1,32 millió, 65% szerb nemzetiségű, 1,56 millió, 76,6% szerb anyanyelvű) a Vajdaság területén az 1991-2002 közötti időszakban (a szerb menekülteknek köszönhetően) 178 ezer fővel gyarapodtak. A szerb etnikai térnyerés elsősorban a Belgrád - Újvidék - Szabadka tengely közelében fekvő, viszonylag kedvező életkörülményeket kínáló, gazdaságilag fejlett kommunák [46] területén volt különösen feltűnő (8. térkép, címlap). Ugyanakkor a Tisza mellékén és a Bánság nagy részén többé-kevésbé stagnált, vagy csökkent a szerbek lélekszáma. A tartomány 45 kommunája közül 33-ban abszolút többséget, 22-ben 70% fölötti részarányt képviselnek (a Szerémségben, Dél-Bácskában és a Bánság déli és középső részén). A 475 vajdasági településből 343 ma már szerb többségű. Legtöbb szerb lakója elsősorban a jelentős körzet (okrug) és kommuna központoknak van: Újvidék (141 ezer), Pancsova (61 ezer), Nagybecskerek (56 ezer), Zombor (33 ezer), Nagykikinda (31 ezer), Mitrovica (31 ezer), Versec és Ruma (28 - 28 ezer).

A nagy arányú elvándorlás és természetes fogyás ellenére a Vajdaságban 2002-ben „csupán” 49 ezerrel kevesebb lakost írtak össze magyarként (290 ezer, 14,3% magyar nemzetiségű, 284 ezer, 14% magyar anyanyelvű) mint 1991-ben. A magyarok vesztesége a tartományi székhelyen (Újvidék: -4.558 fő), etnikai tömbjük peremének kommunáiban (Szabadka: -7.185, Bácstopolya: -3.642, Óbecse: -3.206 fő) volt a legnagyobb mértékű, mely alapvetően átlagon felüli emigrációjuknak volt köszönhető. Főként Északkelet-Bácska területén, 6 kommunában (Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Bácstopolya, Kishegyes és Csóka) abszolút, kettőben (Szabadka, Óbecse) relatív többséget képviselnek. Elsősorban a Tiszamelléken és a tartomány periférikus fekvésű, elöregedés és emigráció sújtotta területein még 81 olyan település lelhető fel, ahol a magyarok száma meghaladja a más nemzetiségűekét (8. térkép, címlap). A legnépesebb magyar közösségek is Bácska északkeleti részén (Szabadka: 35 ezer, Zenta: 15,9 ezer, Óbecse: 11,7 ezer) illetve Nagybecskereken (11,6 ezer) és Újvidéken (11,5 ezer) élnek.

A közös (római katolikus) vallás miatt gyakran egy kategóriába sorolt horvátok, bunyevácok és sokácok együttes száma nemzetiség szerint 2002-ben 76.312 fő volt (56.546 horvát és 19.766 bunyevác), akiknek azonban anyanyelv szerint közel 3-e szerbnek vallotta magát, míg a horvát anyanyelvűek száma csupán 21.053 fő volt. A horvát, bunyevác nemzetiségűek száma 1991-hez viszonyítva közel 22 ezer fővel (22,2%-kal) csökkent, mely főként annak volt köszönhető, hogy a szerbek és horvátok közötti háború idején a szerémségi horvátok többsége elköltözött (elmenekült, elüldözték) Horvátországba. Távozásukkal és a szerb menekültek beköltözésével immár a szerémségi Herkóca, Újszalánkemén, Kukujevci, Gibarac, Sot és Óbingula szerb többségűnek számít. Bácskában azonban még 10 település őrzi bunyevác és sokác többségét [47] (8. térkép, címlap).

A szlovákok lélekszámát (56.637, 2,8% szlovák nemzetiségű; 55.065, 2,7% szlovák anyanyelvű) az elmúlt évtizedben elsősorban természetes fogyásuk apasztotta. A jelenleg 15 szlovák többségű település etnikai jellegét a közelmúltbeli szerb telepítések alig érintették. Ugyanez nem mondható el a Belgrád közelében fekvő, szerémségi Ópázovára, ahol legnagyobb közösségük (5.848 szlovák) él. A Bánságban továbbra is Antalfalva és Nagylajosfalva, Bácskában pedig Petrőc, Kiszács, Bácsújfalu, Pincéd, Kölpény és Dunagálos nyújt legtöbb szlováknak otthont (8. térkép, címlap).

A Szerbia-Montenegró (Crna Gora) államszövetség másik nemzete, a montenegróiak lélekszáma (és aránya) — az 1990-es évekbeli vissza- és kivándorlásuk miatt — a Vajdaság területén 35.513 főre (1,7%-ra) csökkent. A túlnyomórészt 1945-ben betelepített etnikum térbeli eloszlása az elmúlt időszakban kevéssé változott. Közülük legtöbben ma is Verbászon (7,8 ezer), Újvidéken (4,3 ezer), Kulán (3 ezer), Szivácon (2,7 ezer) és Szeghegyen (2,1 ezer) élnek (8. térkép, címlap).

A vajdasági románok lélekszáma 1910 óta — a kivándorlás, természetes fogyás és az elszerbesedés miatt — folyamatosan csökken. 2002-ben 30.419-en (1,5%) vallották magukat román nemzetiségűnek, 29.512-en román anyanyelvűnek. A túlnyomórészt a Bánság déli és középső részén (Versec, Alibunár és Nagybecskerek környékén) élő románok még 19 faluban képeznek etnikai többséget. E vidéken Révaújfalun, Újozorán, Végszentmihályon, Nagytárnokon, Versecen és Petrén él legtöbb (1-2 ezernyi) román lakos (8. térkép, címlap).

A vajdasági cigányok (romák) — eltérően a többi kárpát-medenceitől — ebben az elképesztően soknemzetiségű közegben többnyire nem asszimilálódott egyik környező nyelvhez sem. Ennek köszönhető, hogy a 29.057 cigány nemzetiségűből a többség (21.939 fő) cigány anyanyelvűnek is vallja magát. A tartomány egyetlen kisebbsége melynek lélekszáma — magas természetes szaporodása miatt — az elmúlt évtizedekben dinamikusan (1981 óta 47,5%-kal) nőtt. Legtöbbjük a nagyobb városokhoz (Nagybecskerek, Újvidék, Szabadka, Pancsova, Nagykikinda, Versec) és környékükhöz (pl. Beocsin) kötődik, de jelentős a cigányok aránya a Bánság középső, határvidéki, egyre inkább elnéptelenedő vidékein is (8. térkép, címlap).

Az elmúlt évtizedben a nemzeti kisebbségek közül — a sokáig kedvező természetes szaporodású, de az asszimiláció által megtizedelt — ruszinok, ukránok száma (2002: 20.261 fő) csökkent legkevésbé (-8,8%). Legfontosabb településeik a 18. század derekán benépesült Bácskeresztúr (4,5 ezer) és Kucora (2,2 ezer), de nagy számban élnek a szomszédos városokban (Verbászon és Kulán) is (8. térkép, címlap).

A Vajdaság „legfiatalabb” kisebbségeihez tartoznak az 1945-ben, a németek helyére betelepített makedónok (11.785 fő, 0,6%) is, akik a Bánság déli részein (Torontálalmás, Ferenchalom, Pancsova, Zichyfalva) élnek nagyobb számban. Rokonaik, a Bánságba 1737 után betelepült katolikus bolgárok maradékai (1.658 bolgár nemzetiségű) már csak a Duna közeli Sándoregyházán képeznek számottevő (307 fős) közösséget.