Kárpát-medencei etnikai térképsorozatunk legújabb (hetedik) tagja az ausztriai Őrvidék (Burgenland) mai területére vonatkozólag kísérli meg felvázolni az etnikai térszerkezetnek az elmúlt fél évezredben lezajlott átalakulását és jelen állapotát. A bemutatott terület nyugati szomszédunk, Ausztria legkeletibb és legfiatalabb tartománya, amely a Dunántúl nyugati peremén, 3965 km2-en terül el és Ausztria területének 4,7%-át teszi ki. A tartomány 1921-ben alakult meg a történelmi Magyarország nyugati, főként német ajkúak lakta területeiből a Sain-Germain-en-Laye-i (1919) és a Trianoni (1920) békeszerződéseket követően. Az Alfred Walheim, későbbi tartományi főnök által kitalált német neve, Burgenland [1] a nyugat-magyarországi vármegyék német nevének „burg” végződésével (Moson-Wieselburg, Sopron-Ödenburg, Vas-Eisenburg) áll összefüggésben. Általánosan elfogadott magyar neve a 20. században nem volt, legfeljebb időnként bukkant fel a német név tükörfordítása („Várvidék”). A találó Őrvidék elnevezés az elmúlt két évtizedben kezdett a helybeli magyarok kezdeményezésére [2] egyre szélesebb körben elterjedni és a magyar térképeken felbukkanni.

Térképünk címoldalán az Őrvidék mai területének 1910-re, 1934-re és 2001-re vonatkozó, magyar (1910) és osztrák (1934, 2001) népszámlálási adatokon nyugvó etnikai térképeit mutatjuk be népességarányos kördiagramok segítségével. A térképeken a főbb etnikumok térbeli eloszlását és az aktuális közigazgatási beosztást kísérhetjük figyelemmel. A települések nevének megírásánál első helyen a mindenkori hivatalos nevet, majd ez alatt minden város esetében a magyar, a többi, vegyes etnikumú településnél, mindhárom időpontban a helyileg fontos kisebbségi nevet tüntettük fel. A hátoldalon lévő nyolc melléktérkép az Őrvidék mai területének 1495, 1784, 1880, 1910, 1923, 1934, 1991 és 2001-beli nyelvi-etnikai térszerkezetét, a táblázat pedig a főbb etnikumok lélekszámának, arányának 1784-2001 közötti változását tárja fel. A melléktérképeknél és a táblázatnál az 1880 előtti időszakban itt élt népesség „etnikai-nyelvi-származási” megoszlására vonatkozó adatai nagyon eltérő jellegűnek és bizonytalannak minősíthetők. Az 1495-ös magyar királyi adóösszesítés időpontjában a vizsgált terület lakott részén, a mai települések jelenlegi közigazgatási területén élt népesség valószínűsíthető abszolút vagy relatív „etnikai” többségére az adott forrásokban az egyes településekre vonatkozó direkt „etnikai jellegű” utalások, többnyire az adófizetők nevének, a földrajzi nevek nyelvészeti elemzése és az 1515 után letelepülő horvát menekültek (német vagy magyar) földrajzi név átvételének gyakorlata [3] alapján vonhattunk le következtetéseket. A lakott területeket, létező településeket 1495-ben Csánki, D. (1894), Engel P. (2001) [4], 1784-ben Neu, J. (1782-84) [5] alapján határoztuk meg. A 18. század végére vonatkozólag az egyes települések etnikai többségét elsősorban a „Lexicon locorum..1773”, Korabinszky J.M. és Vályi A. [6] alapján tüntettük fel. Az 1880-1920 közötti időpontokban a magyar népszámlálások anyanyelvi, 1923-ban és 1934-ben az osztrák népszámlálások nyelvi hovatartozási, 1951 után a köznyelvi (Umgangssparache) adatait tüntettük fel. A térképsorozat minden időpontban csupán az egyes forrásokban feltüntetett települések lakott részén ábrázolja az etnikai többséget. A melléktérképeken a legfontosabb településeket a mindenkori hivatalos, korabeli domináns néven írtuk meg.

Az 1495-ös adóösszeírást [7] feldolgozó Kubinyi A. (1996) [8] adatai alapján úgy számítjuk, hogy a mai Őrvidék területén kb. 36 000 lakos élhetett, meglehetősen egyenlőtlen térbeli eloszlásban. A vizsgált területen ez időpontban 16 város (civitas, oppidium) volt fellelhető, amelyek közül már csak 4 (Németújvár, Monyorókerék, Vörösvár, Keresztúr) lehetett magyar dominanciájú. A mai települések területe közül ekkor 54 volt még lakatlan, feltehetően 203-ban a németek, 63-ban a magyarok, 7-ben a szlovének alkothatták a népesség többségét (1. térkép) . A vizsgált területen 1495 táján élt népesség etnikai megoszlását rendkívül hozzávetőleges módon a német, magyar és szláv (bizonyára szlovén) többségű települések száma segítségével becsültük meg (kb. 27.000, 75%-nyi német; kb. 8.000, 23%-nyi magyar). A magyar településterület északon már csak a Fertőzugra, a középső területeken Felsőpulya környékére, Sopronkeresztúrra és Lékára terjedt ki. A déli területeken a Felsőőrig elnyúló, Pinka melléki magyar szállásterület egy fokozatosan elnémetesedő etnikai folyosóvá zsugorodott. A német nyelvűek térnyerése a 13. század óta különösen a szalónaki és rohonci uradalmak területén volt feltűnő. A magyarok a Strém völgyében főként Németújvár környékén számítottak még domináns etnikumnak. A Rábától délre, a dobrai uradalom területén ekkor még feltételezhető jelentős szlovén népesség jelenléte.

A 15. századi járványok és háborúk okozta veszteségeket a német ajkú népesség folyamatos beszivárgása, betelepítése sem tudta pótolni. Így a 16. század első évtizedeiben szinte kapóra jött a Horvátország és Szlavónia nagy részét meghódító törökök elől menekülő, ill. a Batthyány, Erdődy, Nádasdy családok által áttelepített horvátok tömeges felbukkanása a mai Őrvidék 179 falujában [9]. Az Oszmán-törökök 1529. és 1532. évi Moson, Sopron és Vas megyei pusztításai a horvátok növekvő betelepedése ellenére tovább fokozták a vizsgált terület elnéptelenedését és különösen nagy csapást mértek a fertőmelléki, fertőzugi és a Léka, Kőszeg környéki magyarság maradványaira. A 17. században az újabb török hadjáratok (1664, 1683), a felvonuló seregek pusztításai miatt a fő hadiutak mentén élő magyar lakosság a mai Őrvidék területéről csaknem teljes egészében eltűnt. A magyar többségű terület a 17. század végén már csak Felsőőr és Felsőpulya környékére és a fertőzugi Mosontétényre zsugorodott. A Batthyány uradalmi központ, Németújvár népessége 1619-1668 között még közel 2/3-d részben magyar lehetett [10]. A felső-őrségi nyelvszigeten a hajdani magyar határőrök fennmaradását a kollektív nemesi privilégiumok biztosították, amelyek évszázadokig szinte megakadályozták az idegeneknek a privilegizált falvakba való beköltözését [11]. Az elnéptelenedett falvakba és a lakatlan, erdős területekre a 16. században is folytatódott a török által megszállt Szlavóniából érkező horvát menekültek tervszerű betelepítése elsősorban a következő uradalmak területére: Vörösvár, Szalónak, Rohonc, Kismarton [12].

A török háborúk és a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711) után nagy erővel indult meg az elnéptelenedett területek benépesítése, szinte kizárólag német telepesekkel. Elvétve, földesúri kezdeményezésre katolikus magyarok újratelepítésére is sor került (pl. Felsőpulya, 1744). A telepítések eredményeként az első hazai népszámlálás idejére (1784) a népesség száma a vizsgált területen 180.062 főre emelkedett, akiknek becslésünk szerint 77,5%-a német, 17,6%-a horvát, 2,3%-a magyar nyelvű lehetett (1. táblázat). A terület népességének fokozatos elnémetesedése következtében ekkor már csak 75 falu számított horvát, 7 magyar többségűnek (2. térkép) . Az ausztriai és morvaországi zsidóellenes intézkedések (pl. 1670, 1726) és II. József 1783-as rendeletének („Systematica Gentis Judaicae Regulatio”) [13] köszönhetően a 18. században felgyorsult az osztrák és morva zsidók beköltözése a nyugati magyar vármegyékbe, így az Őrvidékre is, ahol 500 főnél népesebb közösségük talált új otthonra az Esterházyak oltalmában Nagymartonban, Lakompakon, Alsókismartonhegyen.

A 19. század elejétől a különböző háborúk idején kialakult gabonakonjunktúrának, a Duna (vízi szállítás) és Bécs (óriási piac) közeli fekvésnek köszönhetően egymás után jöttek létre a Moson megyei nagybirtokokon, főként a Fertőzugban majorságok, amelyeknek népét elsősorban a szomszédos Kapuvári uradalom és a Csallóköz nincstelen magyar lakosságából toborozták. A mai tartomány középső és déli részén ugyanakkor a kollektív nemesi privilégiumok megszüntetése (1848) a középkori magyar határőrök leszármazottait hozta etnikai szempontból nehéz helyzetbe. Az eredeti magyar etnikai struktúrát konzerváló nemesi közbirtokosság eltörlése egyre inkább lehetővé tette a környező német falvak lakóinak betelepülését a piacközpontoknak számító magyar nyelvszigetekbe (Felsőőr, Felsőpulya).

A lassú elnémetesedési folyamatot feltartóztató, osztrák-magyar kiegyezést (1867) követő időszakban került sor az 1880-as népszámlálásra, amelynek alkalmával a vizsgált területen közel 266 ezer lakost számláltak össze, akiknek 78,8%-a németnek, 4,2%-a (11.162 fő) magyarnak, 16,1%-a pedig horvátnak vallotta magát (1. táblázat). A társadalomban uralkodó magyar állami eszmerendszer, az itteni német anyanyelvű lakosság nagyobb arányú kivándorlása, a nem magyarok növekvő természetes asszimilációja következtében a mai Őrvidék területén 1880 és 1910 között a magyarok aránya 4,2%-ról 9%-ra nőtt párhuzamosan a német anyanyelvűek arányának 78,8%-ról 74,4%-ra való csökkenésével. Az elmagyarosodás folyamata különösen a városi német polgárság körében volt feltűnő (1910-ben Németújváron, Kismartonban, Rohoncon 800-1000 lakos vallotta magát magyarnak - „magyarónok”). Az etnikai térszerkezet a falusi régiókban a száz évvel korábbi állapothoz képest ? a Németújvár környéki horvát nyelvszigetek lassú elnémetesedésétől és számos Moson megyei magyar majorság megjelenésétől eltekintve ? nem módosult számottevően, a magyar-német nyelvhatár pedig változatlan maradt (3., (4. térkép).

Az I. világháborút követően a Saint-Germain-en-Laye-i békeszerződésben (1919. 09. 10) Ausztriának ítélték korábbi szövetségesének, Magyarországnak nyugati, többségében német nyelvű népesség lakta területeit. Ezek közül azonban a heves magyar tiltakozás eredményeként „csupán” az Őrvidék jelenlegi területe került véglegesen ? a Magyarországnak kedvező soproni és pinka-völgyi népszavazást (1921) követően ? osztrák fennhatóság alá. A hatalomváltás után az Ausztriához került területről főként a magyar közalkalmazottak tömegesen költöztek át az új magyar államterületre. A nagyarányú áttelepüléseknek köszönhetően a magyar anyanyelvűek száma 1920-1923 között több mint 10 ezer fővel, 39%-kal csökkent (1. táblázat). A csökkenés elsősorban a szórványban élő magyarokat sújtotta, míg az őslakos, őrségi falvak magyarsága csupán néhány száz fővel lett kevesebb. Az elvándorlás, főként a kivándorlás a német és horvát ajkú népesség tömegeit is érintette, hiszen 1921-1935 között 22 466 őrvidéki keresett új hazát Amerikában [14]. A kivándorlás és statisztikai számbavételi manipulációk (pl. 6507, jórészt magyar és horvát nyelvű cigánynak önálló etnikai kategóriába történt sorolása) következtében az 1934-es osztrák népszámlálás időpontjára az őrvidéki magyarok és horvátok száma 50-100 évvel korábbi szintre zuhant (5., 6. térkép)).

Ausztria német bekebelezése (1938. 03. 12-13) után az Őrvidéket mint tartományt megszüntették és fölosztották Stájerország és Alsó-Duna tartományok között [16]. Az „Anschluß”-t követően azonnal megindult a területről a 3.200 főnyi zsidó és a 7-8 ezres cigány népesség elűzése, koncentrációs táborokba hurcolása [16]. Az egyházi horvát és magyar iskolák bezárásával párhuzamosan a náci-propaganda és nemzeti politika a horvát és magyar nyelvet jóformán a családi élet területére szorította vissza. Jelentős tudati változás következett be az egyre inkább kétnyelvűvé váló fiatal magyar és horvát generációk tagjai körében, akik az új, fasizált társadalmi közhangulat következtében egyre inkább szégyellték anyanyelvüket [17]. Ilyen körülmények között az 1939-es német népszámlálás időpontjában az Őrvidéket is magában foglaló Alsó-Duna és Stájerország tartományok területén a horvátok és magyarok közül mindössze 17 444, ill. 2076 fő merte eredeti etnikumát bevallani [17]. 1939 és 1946 között nem csupán a kisebbségek, hanem az össznépesség lélekszáma is tetemesen (több mint 19 ezer fővel) fogyott a háborús veszteségek, a távoli munkaszolgálatra való átirányítás és 1945-ben a nyugati megszállási övezetekbe való elmenekülés miatt (1946: 265 884 lakos) [18].

A II. világháború után a Jugoszláviában és Magyarországon lezajlott kommunista fordulat egyre nehezebb helyzetbe hozta az őrvidéki horvátokat és magyarokat hiszen az „odaáti” események a „horvát”, „magyar” és „kommunista” szavak az osztrák közvélemény szemében sokszor szinonimákká váltak [19]. Ennek is köszönhető, hogy az 1951-es osztrák népszámlálás idején elsődleges nyelvükként már csak 30.599-en tüntették fel a horvátot és 5.251-en (1934-hez képest feleannyian) a magyart (1. táblázat). Az osztrák államszerződés megkötését és a megszálló szovjet csapatok kivonulását (1955) követően kibontakozó osztrák gazdasági konjunktúra, iparosítás, falu-város migráció idején a mezőgazdasági termeléssel felhagyó horvátok és magyarok többsége szülőfaluján kívül, ipari központokban, német nyelvi környezetben talált munkát és költözött el, vagy vált ingázóvá, amely a fiatal horvát és magyar generációk esetében fokozatos nyelv- és kultúracserét eredményezett. Az 1956-os magyar forradalom szovjet leverését követő nagy emigráns tömeg egy részének itteni letelepülése alig gyarapította a helybeli magyarok létszámát, sőt a felgyorsult nyelvi asszimiláció, a kedvezőtlen demográfiai folyamatok (elöregedés, természetes fogyás) és fokozódó elvándorlás következtében a magyar köznyelvet beszélők száma és aránya az 1971 és 1981-es népszámlálások között 5.673-ról 4.147 főre (2,1%-ról 1,5%-ra) csökkent. A horvátok körében a nyelvi beolvadás feltartóztatásának vagy felgyorsításának kérdése a 20. század második felében konzervatív, néppárti, ill. liberális, szociáldemokrata vezetőik közötti konkurenciaharc színterévé vált [20]. A horvátok politikai megosztottsága a nyelvi beolvadást olyannyira felgyorsította, hogy a magát horvát köznyelvűnek vallók száma 1961-ben 26 259-re, 1981-ben 18 762-re zuhant. Az 1980-as években Magyarország imázsának javulása, a kedvező anyaországi politikai események, rendszerváltozás, a „vasfüggöny” lebontása, a szabad határátkelés, a magyar nyelv ismét „hasznossá” válása pozitív hatást gyakorolt az őrvidéki magyarok identitására, amelynek eredményeként 1981 és 1991 között a magyar köznyelvűek száma 63%-kal (6.763 főre) nőtt (7. térkép) . Az 1990-es években a tartomány kisebbségeinek felgyorsult beolvadása következtében az őshonos horvátok száma 1991-2001 között 15%-kal, a Felsőőri járás osztrák állampolgárságú magyarjainak száma 21,4%-kal fogyott. Ugyanakkor az anyaországi utánpótlás következtében a külföldi horvátok száma ez idő alatt több mint 7-szeresére, a külföldi magyaroké 8,2%-kal nőtt.

A 2001. 05. 15-i osztrák népszámlálás időpontjában az Őrvidék területén 277 569 személyt írtak össze. Közülük 242 458 (87,4%) vallotta magát német, 19.778 (7,1%) horvát és 6.641 (2,4%) magyar köznyelvűnek (1. táblázat). A német nyelvűek 99%-a, a horvátoknak 87,2%-a, a magyaroknak 70,8%-a rendelkezett osztrák állampolgársággal.

A tartomány domináns, német nyelvi közösségének lélekszáma (242.458) főként a horvát és magyar asszimilánsoknak köszönhetően 1991 óta 1,4%-kal nőtt ugyan, de aránya a lakónépességen belül a külföldiek folytonos betelepülése miatt 87,4%-ra csökkent. Legtöbb német ajkú Kismartonban (6430), Nezsideren (5186), Nagymartonban (4844), Felsőőrön (4.641) és Pinkafőn (4.580) élt. Az Őrvidék 318 települése közül 293-ban már a német számít domináns nyelvnek (8. térkép, címlap térkép)).

A 19.778 horvát közül csupán 16.283-an, az őrvidéki horvát nyelvet beszélők rendelkeznek az 1976-os osztrák népcsoport-törvény alapján kollektív kisebbségi jogokkal. A volt Jugoszlávia területéről történő folyamatos bevándorlás eredményeként az itteni horvátok lélekszáma az őshonos, 38,5%-ban 60 évnél idősebb őrvidéki horvát népesség felgyorsult fogyása, elnémetesedése ellenére enyhén növekszik. Az 1910-ben még 55 falura kiterjedő horvát többségű terület 2001-ben 23 falura zsugorodott (8. térkép, címlap térkép)).

A nagyarányú bevándorlás ellenére az őrvidéki magyarság száma fokozatosan csökken, amelyért elsősorban az őshonos, 38%-ban 60 évnél idősebb magyarok rohamos természetes fogyása és nyelvi elnémetesedése felelős. Az itteni magyaroknak már csak 37%-a él a hajdani nemesi jogállású, határőr településeken, ahol legnépesebb közösséget Felsőőrön (1.164), Felsőpulyán (603), Alsóőrön (517) és Őriszigeten (193) képviselnek. Az utóbbi két falu mind a mai napig még magyar többségűnek számít (8. térkép, címlap térkép)). . Az északi területeken, ahol az újonnan betelepülteknek köszönhetően fokozatosan (1991-2001 között 18%-kal) nő a magyarok száma legtöbben Kismartonban (281) és Boldogasszonyon (209) vallották magukat magyar köznyelvűnek.