A Kárpát–Pannon-térség változó etnikai arculata című térképgyűjtemény első kiadásának fő célja az volt, hogy – az 1990-es években elindított etnikai térképsorozatunk összefoglalásaként – a Kárpát-medencét és szomszédságának etnikai viszonyait egységben mutassuk be. A jelenlegi, immár harmadik kiadás, megtartva ezt a szempontot, jelentős változásokat tartalmaz az első két verzióhoz képest. Ezek közül a legfontosabb a kiadvány frissítése a térség legutóbbi, 2011-ben végrehajtott népszámlálásainak eredményeivel. A 2011-es állapotot nemcsak a térképeken mutatjuk be; jelen térképmagyarázó szöveg (egyben önállóan is értelmezhető tanulmány) külön hangsúlyt helyez az ezredforduló utáni időszak etnodemográfiai folyamatainak ismertetésére. A szöveg és az adatbázis bővítése és javítása mellett főtérképünket georeferáltuk, így a térképolvasó könnyen készíthet térbeli összevetéseket más koordinátahelyes munkákkal. Ahol lehetőségünk volt, aktualizáltuk az egyes országok közigazgatási beosztását is, nyomon követve az elmúlt évtized államigazgatási átalakításait. Mindezen változások nyomán tehát nemcsak azok figyelmére számítunk, akik újonnan érdeklődnek térségünk etnikai viszonyai iránt, hanem azoknak is ajánljuk ezt az atlaszt, akik már forgatták a korábbi kiadásokat.
1.1. A vizsgált terület (Kárpát-medence, Kárpát–Pannon-térség)
A vizsgált terület elnevezése az elmúlt évszázadok során a politikai helyzet és államhatárok változása miatt többször módosult. Az 1. világháború végéig, amíg a magyar szállásterület majdnem egésze a magyar államhoz tartozott, a napjainkban Kárpát-medenceként ismert területet Magyar Királyságnak, Magyar Birodalomnak, a Magyar Szent Korona országainak vagy egyszerűen csak Magyarországnak nevezték (Hunfalvy 1863; Ballagi–Király 1878; Balbi–Czirbusz 1899; Cholnoky 1918). Trianont követően, irredenta célzattal – figyelmen kívül hagyva az államhatár változásokat – a Magyarország elnevezést az 1918 előtti kiterjedésében értelmezték ugyan, de már megindult a külpolitikailag elfogadhatóbb, földrajzi szinonimájának keresése. Teleki (1923, 1934) a Középduna-medence, Cholnoky (1929) a Magyar-medence, Bendefy-Benda (1932) a Kárpátmedence, Kalmár (1932) a Kárpáti- vagy Középdunai-medence fogalmát kezdte bevezetni. Közülük a vizsgált területet javarészt keretező Kárpátokról elnevezett, Bulla–Mendöl (1947) által is elfogadott Kárpát-medence elnevezés vált a magyarok számára széles körben elfogadottá, amely ilyen értelemben nem csak természetföldrajzi fogalom, hanem a történelmi magyar államterület szinonimáját, a magyarok által is lakott régiók összefoglaló elnevezését jelenti, tehát geopolitikai fogalommá is vált. Természetesen a szomszédos népek ezt a területet nem ilyen, hanem természetföldrajzi tekintetben értelmezik, és a Kárpátok, illetve a Pannon (Közép-Duna-, Tisza–Duna)-medence együttesének nevezik. Arra való tekintettel, hogy térképeink nem csupán a Kárpát-medence területét, hanem annak szomszédságát is ábrázolják, művünk címében a Kárpát–Pannon-térség elnevezés található.
1.2. A jelen térképegyüttes adatbázisa, ábrázolási módszerei
A főtérképen és 1880-tól a 8 melléktérképen az ábrázolt adatok legtöbbször a népszámlálások anyanyelvi/köznyelvi vagy nemzetiségi
eredményei. Ezek alól kivétel Bosznia-Hercegovina 1879-es népszámlálása, amelyből a felekezeti adatok állnak rendelkezésre. A rendszeres népszámlálások megindulását követően általában az anyanyelvet, a nyelvi hovatartozást tekintették az etnicitás fő indikátorának, és csak az 1. világháborút követően jelent meg térségünk több államában a nemzetiség szerinti csoportba sorolás. A két kategória (anyanyelv és nemzetiség) jelentős különbségeket hordoz, ezért az adott időpontnál igyekeztünk ugyanazon kategória adatait ábrázolni. Ez azonban a legtöbbször nem volt lehetséges. Mivel a 2. világháború előtt a vizsgált országok többségénél az anyanyelvi kritérium volt a meghatározó, ezért ekkor az anyanyelvi adatokat vetítettük térképre, míg utána a nemzetiségieket. Így fordulhat elő, hogy térképeinken 1945 előtt alig láthatók cigány vagy zsidó többségű települések, hiszen ezen csoportok csak a nemzetiségi ismérv szerint jelentek meg nagyobb számban.
Hasonlóan fontos tényező az ábrázolt adatok időpontja. A kiválasztott dátumra vonatkozólag nem állt mindig rendelkezésre minden ország esetében települési szintű népszámlálási eredmény, így általában a legközelebbi – a kritériumoknak megfelelő – népszámlálás évét vettük figyelembe (részletesen ld. a melléktérképek hátoldalán). A vizsgált időpontok kiválasztásánál három fő szempontunk volt: egyrészt olyan éveket kerestünk, amelyekre a lehető legnagyobb területről rendelkezésre álltak részletes népszámlálási adatok; másrészt fontos volt, hogy ezek nagyjából egyenlő időtávban legyenek egymástól; harmadrészt igyekeztünk bemutatni a geopolitikai változásoknak az etnikai térszerkezetre gyakorolt hatását is, ezért a nagyobb változások időszakában (pl. 20. század első fele) mi is több időpontra térképeztük az etnikai szerkezetet. Míg az 1880-at követő időpontok a rendszeressé váló népszámlálások dátumai, addig az első két melléktérkép eszmei időpontját (1495, 1784) egy országos adóösszeírás, illetve II. József népszámlálása határozta meg. A főtérkép adatai a 2011. évi népszámlálásokon alapulnak, viszont azon országokban, ahol 2011 körül nem hajtottak végre népszámlálást (Ukrajna), vagy ahol megszűnt a hagyományos (etnikai adatokra is rákérdező) népszámlálás intézménye (Ausztria, Szlovénia), illetve ahol csak részlegesen és nagytérségi szinten érhetők el az adatok (Lengyelország), ott a legutóbbi elérhető adatokat (2001–2002. évi népszámlálások) ábrázoltuk. E sorok írásakor még nem álltak rendelkezésre a 2013. évi bosznia-hercegovinai népszámlálás települési szintű etnikai adatai, így ott csak a településnagyságokat jelenítjük meg. Fontos megemlíteni, hogy Horvátországra és Szlovéniára sem a 2001–2002-es, sem a 2011-es időpontra nem áll rendelkezésre települési (csupán község) szintű etnikai adat; ezen országok esetében a főtérképen ábrázolt adat a szerzők becslése.
A fentebb vázoltaktól gyökeresen eltérő a helyzet a két legkorábbi időpont (1495, 1784) esetében. Mivel az ezeken a térképeken látható – a szerzők által becsült – etnikai adatok nem népszámlálásokon, hanem különböző becsléseken, forrásokon alapulnak, ezért eleve csak a korabeli Magyarország területére igyekeztünk rekonstruálni az etnikai térszerkezetet. A középkor végén az adott település többségi etnikumának megállapításánál (indirekt módszerrel) főként az adófizetők nevének, a különböző földrajzi neveknek a nyelvészeti elemzésére, a 18. század végén korabeli helységnévtárakra, településmonográfiákra támaszkodtunk. Az elkészült térképek nem közigazgatási térképek, ugyanakkor a hiteles, részletes etnikai kép ábrázolásához szükséges az adatok vonatkozási felületének pontos definiálása. A közigazgatási szintek meghatározása és a térképi kivágaton szereplő 12 ország közigazgatási rendszerének összhangba hozása azonban nem egyszerű feladat. Mivel elsősorban a részletességre törekedtünk, ezért az ábrázolt közigazgatási alapegységnek (melyet kördiagram jelöl) a települést1 választottuk. Ez azonban a legtöbb országban (Ausztria, Lengyelország, Ukrajna, Románia, Moldova, Szerbia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Szlovénia) eltér az alapszintű közigazgatási egységtől. Ennek következtében, valamint az eltérő történelmi gyökerek és etnikai szerkezet miatt egy köztes megoldást választottunk: az ábrázolási egység a Kárpát-medencén belül a település lett, míg azon kívül, többnyire etnikailag homogén területeken (pl. Ausztriában, Ukrajnában) a község, amely közigazgatási alapegységként általában 1–5 települést foglal magába. Romániában – ahol rendelkezésre álltak a szükséges adatok – a Kárpátokon kívül is a településeket jelzik a kördiagramok.2
A melléktérképek közigazgatásánál is megjelenik a kettősség a Kárpát-medencén belül és kívül eső területek között. A Kárpát-medencén belül a közigazgatási állapot visszavezetése mellett döntöttünk, tehát mindig a korabeli közigazgatási állapot jelenik meg. Kivételt jelentenek ez alól a 19. század előtti melléktérképek, ahol a korabeli közigazgatási rendszer kiforratlansága, települési szintű közigazgatási térképek hiánya miatt az 1880-as településlistát és alaptérképet vettük alapul.
Ugyanakkor a Kárpátokon kívül – a rendelkezésünkre álló szűkös forráskiadványok miatt – állandó (a főtérképen szereplő) településhálózattal dolgoztunk. Ez alól csak akkor tettünk kivételt, ha ezen községek bármely ma is önálló települése korábban a község többi részétől eltérő etnikai többséggel bírt, valamint ha a korabeli ország- vagy tartományhatár kettészelte a mai községhatárt. Az állandó településhálózat elsősorban ott jelent információveszteséget, ahol a korábbi lakosságot kitelepítették, és a települést egy más etnikai többséggel bíró községbe olvasztották (pl. Bukovina és Bosznia német falvai), illetve olyan városoknál, amelyek etnikai összetétele eltérő volt a környező, később a városhoz csatolt falvakétól (pl. Brno, Cieszyn/Český Těšín). Így ebben az esetben nem jelenik meg a kisebbség színfoltja a korábbi térképeken sem.
Az etnikai adatok ábrázolási módja illeszkedik az Intézetünk kiadásában megjelent etnikai térképsorozat többi tagjához. A főtérkép méretaránya lehetővé teszi a lakosságszám és az etnikai megoszlás együttes bemutatását. A népességarányos kördiagramok jelzik az adott település lakosságát (a körsugár és a népességszám között négyzetgyökös az összefüggés), a különböző színek pedig etnikai összetételét. A kördiagramok paramétereinek meghatározását befolyásolta az adataink széles skálája, előfordult az 1 fős közigazgatási egységtől az 1,8 milliós nagyváros kördiagramja is. Vizuális szempontok miatt az alacsony arányú etnikumok3 – nem olvasható – körcikkelyét összevontuk az egyéb kategória cikkével. A melléktérképeken a méretarány és a visszamenőleges adatok hiányossága a lélekszámot nem, csak az abszolút, illetve relatív etnikai többség ábrázolását engedi meg, ezért a tematika időbeli dinamikájának érzékeltetése az egyes időállapotokban felületmódszerrel történt. A módszer nagy előnye, hogy szemléletes képet ad kisebb méretarányban is, ugyanakkor hátránya, hogy elfedi a településen belüli kisebbségeket, valamint a közigazgatás változása (települések összevonása, szétválása) maga után vonhatja a többségben lévő etnikai/nyelvi csoport változását. A diagrammódszer szemléletességének javítására a melléktérképek közül egy a főtérképpel megegyező időállapotra (2011) vonatkozik. Mivel a felületmódszer nem érzékelteti a népsűrűség egyenetlenségeit, ezért mindenképpen szükséges volt a „lakatlan”, (illetve állandó település nélküli) területek kivonása a felületszínezésből. Ezen területek lehatárolása felszínborítottsági adatok és régi katonai topográfiai térképek felhasználásával történt.
A főtérkép névrajzának szerkesztésekor fontos szempont volt, hogy a névanyag ne csak a tájékozódást segítse, hanem tematikus információt is közvetítsen. Minden településnév az adott országban államnyelven szerepel, de a települések kisebbségi elnevezése is megjelenik a hivatalos név alatt, ha az adott kisebbség részaránya eléri a 10%-ot, illetve 1000 főt meghaladó kisebbségi közösségek esetében a 3%-ot. A főtérképen ábrázolt közel 34 ezer önálló település nevének megírására ebben a méretarányban nem volt lehetőség. Az 1000 fős lélekszámot meghaladó települések és a közigazgatási központok nevét minden esetben feltüntettük. Az ennél kisebb lélekszámú települések nevének szerepeltetése az etnikai információhordozás és az egyes területetek településsűrűségének függvényében történt. A melléktérképekre csak az adott időpontban fontos szerepet betöltő települések nevei kerültek fel, minden esetben a korabeli hivatalos, domináns írásmódnak megfelelően.
Az egyes etnikai csoportokat reprezentáló színek kiválasztása az egyik legnehezebb feladat volt. A főtérképen 16, a melléktérképeken egyszerre akár 18 szín látható, amelyeknek elkülöníthetőnek kell lenniük. A fő- és melléktérképek színei megfeleltethetők egymásnak, bár a melléktérképek színárnyalatai valamelyest világosabbak. A színek kiválasztásánál figyelembe kellett venni az elkülöníthetőséget, a kontraszthatást, a színek tónusát, az egyes színek kiterjedésének nagyságát, és ehhez kapcsolódóan a világos és sötét színek megfelelő térképi elhelyezését; mindezt úgy, hogy egyik nemzetiség se legyen domináns a térképen.4 A színek kiválasztásánál figyelembe vettük még az Intézet etnikai térképsorozata korábbi darabjainak színhasználatát, valamint az egyéb térképi jelek (domborzat, vízrajz) hatását is. Nem törekedtünk ugyanakkor arra, hogy az egyes etnikumok színeit nyelvcsaládok szerint csoportosítsuk (ld. pl. Jordan et al. 2006). A jól elkülöníthető színek véges száma nem csak technikai, hanem tartalmi korlátot is jelentett. A Kárpát–Pannon-térség etnikai tarkasága miatt a népszámlálásokon jelentősebb számban, illetve koncentrációban megjelenő etnikai csoportok száma rendkívül magas, ezért – a korábbi gyakorlatunknak megfelelően – egyes nyelvi és felekezeti szempontból egymáshoz nagyon közel álló, sokszor csak a (geo)politikai viszonyok miatt elválasztott csoportokat együtt ábrázoltunk. Ezen összevont kategóriákat a jelmagyarázatban mindig jelöltük.
Viszonylag új jelenségnek számít egyes országok (Magyar-ország, Lengyelország, Csehország) népszámlálási gyakorlatában a többes kötődések vállalásának lehetősége. A fenti országokban egy lakos több nemzetiséget is bevallhat, amely új kihívás elé állítja az etnikai kartográfiát. Esetünkben a nehézséget elsősorban az jelenti, hogy a lehetséges válaszok száma meghaladja az össznépesség számát (tehát a 100%-ot), és így az eredmények kördiagramon történő ábrázolása – a részletes bontású adatok hiányában – nem megoldható. A problémát úgy oldottuk meg, hogy ahol a népesség 100%-ánál több válasz adódott, ott a többletválaszokat mindig az államalkotó nemzet számából vontuk le, ezáltal is elősegítve a kisebbségek vizuális reprezentációját.
2. A Kárpát-medence változó etnikai arculata
2.1. A 15. század végétől a 18. század végéig
A középkor végén (az 1495-ös királyi kincstartói számadás időpontjában) a Magyar Királyság akkori 307 ezer km2-nyi területén Kubinyi András vármegyei szintű népességszámításait alapul véve (Kubinyi 1996) és az egyes megyék népességét az egyes települések etnikai többsége alapján a különböző etnikumok között szétosztva a 3,1 milliós népesség etnikai–nyelvi megoszlása becslésünk szerint a következő lehetett: 2–2,1 millió fő (kb. 66%) magyar (a 80 ezernyi székely, 23 ezernyi kun és jász lakossal), kb. 1–1,1 millió nem magyar (pl. 340 ezer szlavón–horvát, 200 ezer német, 180 ezer román, 170 ezer szlovák, 100 ezer szerb). A magyarok aránya az ország Dráva-Duna vonaltól északra eső területén elérte a 74%-ot. (1. táblázat). A magyar nyelvhatár a mai Szlovákia, Kárpátalja területén a jelenleginél átlagosan 20–30 km-rel északabbra húzódott, sőt északon a magyar etnikai terület része volt Sáros megye középső területe, Eperjes környéke is (Kniezsa 1941). Erdélyben – a Székelyföld mellett – még túlnyomórészt magyar jellegű volt az Erdélyi-medence (Mezőség, Maros-völgy). A Szamos-, Kraszna-, Sebes-Körös- és Maros-völgyében korábban még megfigyelhető magyar etnikai korridort egyre több helyen, immár széles sávban választotta el az Erdélyi-középhegység területén délről észak felé terjeszkedő románság. Délen a fokozódó balkáni délszláv, főleg szerb beáramlás ellenére a Bánság sík- és dombvidéki része (északnyugati harmada), a Bácska teljes egésze, a Szerémség északi pereme, illetve Eszék–Valkóvár (ma Vukovár) vidéke túlnyomórészt még magyar népességű volt. Ezeken a 15. század első felében még gazdaságilag virágzó, nagy népsűrűségű délvidéki területeken a határvidéki folytonos török pusztítások, az 1514-es parasztháború következményeként az itteni magyarság lélekszáma jelentősen lecsökkent, etnikai területének korábbi homogenitása, etnikai dominanciája – a beáramló szerb menekültek miatt – az 1520-as évek elejére végleg megszűnt.
A középkori magyar államiság bukásának jelképévé vált mohácsi csata (1526) és a Rákóczi-szabadságharc vége (1711) közötti két évszázad során, amikor a Kárpát-medence szinte teljes egésze csaknem állandó hadszíntérré vált, a 2/3-os magyar túlsúllyal jellemezhető, középkor végi etnikai térszerkezet végérvényesen felbomlott. Főként a törökellenes és belső háborúk során a magyarok száma 2–2,1 millióról 1,5 millióra csökkent, a nem magyaroké viszont 1–1,1 millióról 1,7 millióra nőtt. Szabó István szerint a magyarok lélekszáma a 17–18. század fordulója körül 1,2–1,75 millió között mozgott (Szabó 1941). A magyar lakosság a déli területekről, a Bánságból, Bácskából, Szerémségből és Szlavóniából szinte teljes egészében eltűnt, de többségük elpusztult, illetve elmenekült az Erdélyi-medencéből, az Alföld középső, a Dunántúl délkeleti részeiről és a hódoltsági terület határán, az ún. végvárövezetből is. A török hódoltság másfél évszázada alatt a magyar államiság folytonosságát fenntartó Erdélyi Fejedelemségben elsősorban az 1599–1604 és 1657–1661 közötti hadjáratok pusztították legnagyobb mértékben az ottani magyarságot, főként a székelyföldi és partiumi magyar etnikai tömböket összekötő magyar településterületet. Ennek köszönhetően a 17. század második felétől Erdélyben a magyarság már kisebbségbe került a védettebb hegyvidéki területeken élő, folytonos havasalföldi és moldvai utánpótlás miatt is egyre jobban gyarapodó románokkal szemben. Az ország déli és középső részeinek földönfutóvá vált magyar lakossága ugyanakkor jelentős mértékben erősítette a Felvidék magyarságát, amelynek eredményeként a német polgárság rovására a magyarok többségbe kerültek pl. Kassán és Rozsnyón, a jelenleg szinte teljesen szlováklakta Sáros vármegyében pedig az ottani magyarok ez időszakban a lakosságnak még mindig a felét képezték. A magyarok aránytalanul nagy vesztesége annak volt a következménye, hogy településterületeik túlnyomó része a háborúk idején szinte védhetetlen sík- és dombvidéki, folyóvölgyi tájakra terjedt ki. Esetenként azonban a védettséget nyújtó természeti környezet (pl. többnyire a Duna és Tisza közelében fekvő Csallóközben, Sárközben, Drávaszögben, a szlavóniai Vuka mocsárvidékén, a Sárréteken, a Bodrogközben) vagy bizonyos politikai tényezők (pl. a szultáni hász birtoknak számító alföldi mezővárosok) a középkori magyarság túlélését is biztosították a hadjáratok sújtotta régiókban.
A török hódoltság másfél évszázada után, majd a Rákóczi-szabadságharc leverését követően szinte azonnal megindult a periférikus területek magyarságának az elnéptelenedett, de mezőgazdasági szempontból rendkívül termékeny, alföldi területekre való, többnyire feltartóztathatatlan (jobbágyszökésekben megnyilvánuló) elvándorlása. Ennek a hatalmas méretű, etnikai–területi koncentrációval járó, az alföldi–dunántúli magyar településterület „újjáéledését” biztosító, belső magyar migrációnak a jelentősége csak a 9. század végi honfoglaláshoz és a tatárjárás utáni újranépesüléshez volt fogható. A háborúk idején nagyobb védelmet nyújtó, túlnépesedett, északi és keleti hegyvidékről szlovákok, ruszinok és románok ezrei vándoroltak a belső alföldi területekre leköltözött magyarok helyére, illetve szétszórtan a magyar etnikai terület belsejébe (Szabó 1941). A 18. század során, a Kárpát-medence egyes részein (pl. Bácska, Bánság, Kelet-Szlavónia, Délkelet-Dunántúl) élő népesség hallatlanul tarka etnikai–vallási összetételének kialakulásában a népességkiegyenlítést szolgáló és a művelésbe vonható termőföld térbeli eloszlását követő önkéntes vándorlás mellett kiemelt szerepet játszottak a különböző szervezett telepítések. A Habsburg Birodalom gazdasági, vallási, etnikai szempontokat mérlegelő kolonizációs politikája leginkább a katolikus vallású és német etnikumú lakosság betelepítését támogatta, míg a protestánsok és magyarok visszatelepülését – különösen a Délvidéken – évtizedekig akadályozta.
A 18. századi nagy vándormozgalmak eredményeként mind a Magyar Királyság etnikai szerkezete, mind az etnikai térképe jelentősen átalakult. 1720 és 1787 között a Kárpát-medence össznépessége számításaink szerint 4,3 millióról 9,4 millióra, a magyarok száma 1,7-ről 3,2 millióra, a nem-magyaroké pedig – főként a több mint 3 millió német, szerb, román, ruszin stb. bevándorlónak köszönhetően – 2,6-ról 6,1 millióra növekedett (Wellmann 1989; Szabó 1941). Ezzel a magyarok és a nemzetiségek között alapvető arányeltolódás következett be. A magyarok aránya a 18. század végére, a felvilágosodás folyamatába ágyazott nacionalizmus megszületésének pillanatában – honfoglalásuk óta – még soha nem látott, alacsony szintre (34,7%) süllyedt. Az 1495 és 1784 közötti időszakban számításaink szerint a magyar többségű települések száma 6785-ről 4418-ra zuhant, amely 1784-ben a Kárpát-medence több mint 14 ezer lakott településének 30,6%-át jelentette. Ezen folyamatok eredményeként a magyar településterület tetemesen összezsugorodott és egy – számtalan nemzetiségi nyelvszigettel és lakatlan területfolttal tarkított – nagyobb és egy kisebb (székelyföldi) etnikai tömbre szakadt. A nem magyar népesség bevándorlása, illetve a magyarságnak a településterülete perifériáiról az ország központi, alföldi területeire való migrációja együttesen azt eredményezték, hogy a Felvidéken és a Partiumban a magyar–szlovák, magyar–ruszin, magyar–román nyelvhatár az Alföld irányába tolódott el.
2.2. A 18. század végétől 1918-ig
A 16–17. század pusztításai és az azt követő, 18. századi, több milliónyi lakost érintő migrációk a Kárpát-medence középkori etnikai térszerkezetét végérvényesen átformálták, kialakítva a mai etnikai térszerkezet alapjait. A falusi térségekben a lassan stabilizálódó magyar etnikai és nyelvhatár a 18. század vége óta nem módosult számottevően. Az újkori népvándorlások, telepítési akciók lecsillapodását követően, a 19. század során a Kárpát-medence legkedvezőbb mezőgazdasági termelési adottságú, központi fekvésű területein lakó magyarság lélekszáma és aránya a nemzetiségekhez képest háromszoros mértékben növekedett. A magyarok száma (és aránya) az 1790-re becsült 3,1 millióról (31,5%-ról – Wellmann 1989; Szabó 1941) az 1840-es évekre Fényes Elek (1842) szerint 4,8 millióra (37,4%-ra) nőhetett. Ezt a magyar etnikai gyarapodást a 19. század derekán csupán a szabadságharc súlyos – elsősorban délvidéki és erdélyi – magyar veszteségei tartóztatták fel rövid időre.
A szabadságharcot követő, 1850-es osztrák népszámlálás szerint a magyarok lélekszáma a háborús veszteség miatt az 1840 körüli állapothoz képest alig változott (4,8 millió, 41,6%). A kiegyezést (1867) követő népszámlálás időpontjában (1869) azonban a magyarok száma (és aránya) a Magyar Királyság területén (Horvát–Szlavónország nélkül) 6,2 millióra (45,5%-ra), 1880-ban 6,4 millióra (46,6%-ra) nőtt, 1910-ben pedig már megközelítette a 10 milliót (54.6%) (Kovács 1920). A magyarok számára kedvező, az 1. világháborúig tartó etnikai átrendeződés főként a magyarok nagyobb természetes szaporodásának, a kedvezőtlen mezőgazdasági adottságú, hegyvidéki peremterületek nemzetiségi lakosait a központi fekvésű magyar nyelvterületen szétszóró belső vándorlásoknak, a magyar nyelvi környezetben lezajló természetes beolvadásnak és a magyaroknak a nemzetiségekhez képest kisebb mértékű kivándorlásának volt köszönhető. Az elmagyarosodást a magyar nemzetnek és nyelvnek 1867 utáni kitüntetett szerepe, vagy másként megfogalmazva az aszimmetrikus többség–kisebbség hatalmi viszonyok is segítették. Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az ipari és városi nemzetiségek ezreinek nyelvváltása, elmagyarosodása jelentős részben arra volt visszavezethető, hogy a magyar mezőgazdasági keresőkön belül a földnélküliek, agrárproletárok aránya (1910-ben 47%) messze meghaladta a kisebbségekét (ruszinok: 23,6%, németek: 27,3%, románok: 31,3%, szlovákok: 33,3% stb.) (Kovács 1920). Ennek következtében a századforduló táján, a nagyfokú iparosítás, gazdasági fellendülés idején ezek a nincstelen magyar falusi tömegek a nemzetiségekhez képest jóval nagyobb mértékben települtek le a nem magyar jellegű vagy vegyes etnikumú városokban, ahol ők is hozzájárultak ahhoz, hogy viszonylag rövid idő alatt a helybeli népesség túlnyomó részének a magyar lett az anyanyelve. A városi népesség nagy ütemű elmagyarosodása eredményeként 1910-ben az ország városi lakosságának már 77,5%-a magyarnak számított, és 88,9%-a tudott magyarul. Erre a folyamatra a legjobb példát a főváros, Budapest szolgáltatta, ahol a magát magyarnak vallók aránya az 1850-beli 36,8%-ról 1880-ban 56,8-ra, 1910-ben 85,9%-ra növekedett. A magyarságot erősítő nyelv- és identitásváltás, az önkéntes elmagyarosodás jórészt a társadalom felsőbb rétegeit érintette. Az ország 300 ezer fős értelmiségének 82,3%-a vallotta magát magyarnak, 8,6%-a németnek, 4,3%-a románnak, 1,5%-a szlováknak (Kovács 1925). Főként az egyre nagyobb számban beköltöző, egyre jobban elmagyarosodott zsidóságnak köszönhetően a gazdasági értelmiség körében a magyarok aránya még ennél is magasabb volt (84,5%). Az izraeliták száma Magyarországon az 1787 körüli 83 ezerről 1869-ben 542 ezerre, 1910-ben 920 ezerre nőtt (Szabó 1941). Természetesen ez a magyarság számára kedvező etnikai folyamat nem egyformán érintette a nemzetiségeket. Az 1848–49-es szabadságharc és az 1. világháború között elmagyarosodott kb. 2 millió lakosnak több mint harmada a zsidók, negyede a németek, ötöde a szlovákok közül került ki (Katus 1988). Az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben a nemzetiségek egy részének önkéntes magyarosodása, etnikai térvesztése az 1. világháború után a gyökeresen megváltozott politikai helyzetben a csehek (szlovákok), románok, szerbek magyarellenes propaganda-hadjárataiban fontos hivatkozási alapot jelentett.
Az említett folyamatok ellenére a magyar etnikai terület bővülése a rurális térségekben csupán az etnikai kontaktzónákban élő, aktív két- (vagy több)nyelvű, bizonytalan etnikai identitású népesség által lakott területeken és a magyar etnikai tömbökön belüli, szétszórt – főként szlovák, ruszin és német – nyelvszigeteken volt megfigyelhető. Az etnikai–területi kiterjedést tekintve kisebb, de a demográfiai–társadalmi fontosságát tekintve sokkal nagyobb jelentőségű volt a városok rohamos elmagyarosodása. Ennek eredményeként a magyar etnikai terület és a nyelvhatárok városainak túlnyomó része szinte homogénnek, de legalábbis 80–90%-ban magyarnak mutatkozott. A nemzetiségi területek számos városa is magyar nyelvszigetté vált az 1910-es anyanyelvi térképen (pl. Zólyom, Eperjes, Munkács, Szamosújvár, Vajdahunyad).
2.3. 1918-tól a 21. század elejéig
Az 1. világháborút követően, az 1918–1924 közötti időszakban az Országos Menekültügyi Hivatal (Budapest) adatai szerint 350 ezer (valójában 426 ezer) magyar menekült az új magyar államterületre (Zeidler 2002). A hivatalosan regisztráltak többsége (197 ezer fő) a Romániának ítélt területekről érkezett, míg 107 ezren Csehszlovákiához, 45 ezren a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került lakóhelyeiket hagyták el (Petrichevich-Horváth 1924). A két világháború közötti időszakban feltűnő jelenség volt, hogy a korábban többnyire (nyelvében) elmagyarosodott izraelita vallásúakat és cigányokat Csehszlovákia és Románia területén a nemzetiségi statisztikákban már önálló kategóriába sorolták. Ezzel az 1910-es magyar anyanyelvi statisztikai adatokhoz képest különösen Kárpátalja, Szlovákia és Erdély területén csökkentették le a magukat magyarnak vallók számát. Az új magyar államhatáron kívül rekedt magyarok számának rohamos csökkenésében nagy szerepet játszott az a tény is, hogy a nyelvhatárok egyes szakaszain élő nagy létszámú, kétnyelvű, kettős kulturális kötődésű népesség többsége a statisztikákban ezúttal a szomszéd népeket gyarapította. Ilyen népesség élt általában a városokban, a szlovákiai Nyitra–Érsekújvár–Léva közötti területen, Kassa és Tőketerebes vidékén, a kárpátaljai Nagyszőlős nyugati körzetében, illetve a romániai Szatmár és Szilágy megye egyes részein.
A Kárpát-medencei magyar kisebbség számának az 1920–1930-as évekbeli gyors statisztikai fogyását az 1938 és 1941 közötti területi revíziók (pl. az 1. és 2. bécsi döntés) tartóztatták fel, amelynek során az 1920-ban elcsatolt magyarlakta területek többségét (mai Dél-Szlovákia, Kárpátalja, Észak-Erdély, Bácska, mai horvát Baranya, szlovéniai Muravidék) visszacsatolták Magyarországhoz. A visszacsatolt területeken a volt magyarországi közalkalmazottak (hivatalnokok, rendőrök, katonák stb.) megjelenésével, a bukovinai magyarok betelepítésével, a kétnyelvű népesség és a zsidók többségének ismét magyarrá válásával feltűnően megnőtt a magukat magyar anyanyelvűnek vallók száma, különösen Kárpátalján, Szlovákiában és Erdélyben.
A 2. világháború után a magyaroknak kedvező területi revíziók érvénytelenné váltak, így a számukra ismét elvesztett területekről, Erdélyből 125 ezer, a Felvidékről 120,5 ezer, a Délvidékről 45,5 ezer, a Szovjetunióhoz került Kárpátaljáról 25 ezer magyar menekült a jelenlegi magyar államterületre. Ezzel párhuzamosan, 1945–1948 között a csehszlovák kormány a vontatott csehszlovák–magyar „lakosságcsere” megsürgetése érdekében további 44 ezer magyart deportált munkaszolgálatra Csehországba. A kivándorlás, a háborús veszteségek és a magyar anyanyelvű zsidók többségének megsemmisítése (részletesen ld. Braham 2007) mellett a szomszédos területek magyarságának statisztikai lélekszámát az etnikai kontaktzónák bizonytalan/többes nemzeti öntudatú népességének a változó etnikai önbevallása, a Dél-Szlovákiában lefolytatott ún. „reszlovakizálási” akció és a magyarellenes politikai légkör apasztotta leginkább. E körülmények eredményeképpen a magyarok száma leginkább Szlovákiában, Kárpátalján és Erdélyben zuhant le. A volt Jugoszláviához tartozó egyes határ menti területeken (pl. Bácska, Bánát) – a szerbek 1944. október–novemberi, több ezer magyar áldozattal járó vér-bosszúja ellenére – jóval szerényebb mértékben csökkent a magyarok száma 1941–1948 között.
Általánosságban elmondható, hogy a szocializmus négy évtizedében a magyarok száma mind a mai határokon belül, mind kívül az 1980-as évek elejéig egyenletesen nőtt (10,6, illetve 2,8 millióra), majd a vészesen visszaesett természetes szaporodás és a szomszédos területekről Magyarországra való növekvő áttelepülés miatt jelentősen csökkent (10,2, illetve 2,7 millióra). A magyar etnikai terület kiterjedése 1949–1990 között nem változott lényegesen, csupán a városok és nyelvszigetek esetében volt – a felgyorsult belső migráció és asszimiláció miatt – számottevő változás: mind Magyarországon, mind a szomszéd országokban a többségi nemzet javára. Ebben az időszakban a Vajdaságban, Horvátországban és a Muravidéken a magyarok száma az 1960-as évekig számottevően nőtt, illetve stagnált. Azóta a nyugat-európai munkavállalás lehetősége, a természetes fogyás és az ún. „jugoszláv” nemzetiségi statisztikai kategória megjelenése lendületesen apasztotta a jugoszláviai magyarok számát a népszámlálási statisztikákban. Az erdélyi magyarság kedvező természetes szaporodását a román nemzetállam építésével összefüggő célkitűzések (az ebből eredő nemzetiségpolitika) ellensúlyozta. Szlovákiában az 1940-es évek megrázó élményeinek halványulásával párhuzamosan, az 1950-es években lendületesen nőtt azok száma, akik magyarnak merték magukat vallani, de ez a természetes szaporodás által is támogatott növekedés az 1970-es évektől kezdve meglepően lefékeződött. Az 1970–1980 közötti évtizedben az őshonos magyar kisebbségek száma a Kárpát-medencében legnagyobb mértékben a Beregszászi járásban (12,7%), Hargita és Kovászna megyékben (11,7% és 10,5%), illetve a Dunaszerdahelyi járásban (8,7%) növekedett.
Az 1989 utáni évtizedben a térség országaiban jórészt folytatódtak a korábbi tendenciák, azaz a hagyományos, jelentősebb lélekszámú kisebbségek (elsősorban a magyarság) fogyása. A 2001–2002-es népszámlálások időpontjában a Kárpát-medencében 11,7 millió magyar nemzetiségűt és 12 millió magyar anyanyelvűt írtak össze, míg napjainkban becslésünk szerint a magyar nemzetiségűek lélekszáma 10,4 millió, a magyar anyanyelvűeké 10,6 millió fő körül lehet.5 Mindeközben a Kárpát-medence összlakossága az 1990 körüli 30,2 millióról az ezredfordulóra 29,5, majd 2011-re 28,2 millióra csökkent. Mindez azt jelenti, hogy a magyarok aránya a Kárpát-medence össznépességén belül 1991 és 2001 között 42,5%-ról 40,1%-ra, majd 2011-re 36,9%-ra mérséklődött. E csökkenést elsősorban az etnikai kérdésekre nem válaszolók (0,2%→2,5%→8,3%), valamint a magukat romának vallók (1,5%→2,0%→2,6%) arányának növekedése ellenpontozta (1. és 2. táblázat).
A 2001 és 2011 közötti időszakot tekintve a magyarok fogyása az 1990-es évekhez képest felgyorsult, amelyet az egyre kedvezőtlenebb demográfiai mutatók (csökkenő tendenciájú, már korábban is negatív előjelű természetes szaporodás, fokozódó kivándorlás mind az anyaországból, mind a szomszédos országokból jelentős részben a Kárpát-medencén kívülre) mellett az asszimiláció, valamint a nemzetiségéről nem nyilatkozók számának kiugró növekedése okozott. A 2000-es években a magyarság számának csökkenése – csakúgy, mint a megelőző évtizedekben – természetesen a kisebbségben élők esetében (-13,1%) volt a nagyobb mértékű, ellentétben az anyaországiakéval (-11,7%). Ezen értékek 3–5%-ponttal magasabbak, mint az 1990-es évek átlaga.
A magyarság csökkenése természetesen területileg differenciáltan ment végbe: a kisebbségi magyar közösségek esetében általánosan megállapítható, hogy minél magasabb a magyarok helyi aránya, annál kisebb mértékű volt a csökkenés. A 2001 és 2011 közötti időszakban – hasonlóan a korábbi évtizedhez – a felvidéki, erdélyi és vajdasági szórványmagyarság száma közel negyedével csökkent egy évtized alatt, míg ezen régiók tömbmagyarsága csak 8%-kal fogyott. Az egyes nagyrégiók szintjén vizsgálva megállapítható, hogy a horvátországi (éves átlagban -1,6%), az erdélyi (-1,5%) és a vajdasági (-1,4%) magyarság csökkenése valamivel nagyobb mértékű volt, mint Szlovákiában (-1,2%), illetve a becslések szerint (melyek az ukrán válság előtti időszakra vonatkoztak) Kárpátalján.
Az ismertetett létszámváltozásokban fontos szerepet játszanak mind az objektív (természetes és mechanikus népmozgalom), mind a szubjektív tényezők (az etnikai identifikációt befolyásoló egyéb tényezők, pl. asszimiláció). A természetes népmozgalom területi különbségei6 magyar viszonylatban közel évszázados gyökerekkel rendelkeznek. Az ezredforduló óta a magyarok természetes szaporodásának értékei immár a Székelyföldön, a Csallóközben és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében is negatív tartományba fordultak (vö. Gyurgyík 2014; Veres 2015). A természetes fogyás az elmúlt dekádban a legnagyobb mértékben a délvidéki magyarok számát apasztotta és tényleges fogyásuk egyik leglényegesebb okozójává vált. A vándormozgalmat tekintve a már korábban is jelentős kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyar kivándorlás mellett egyre jelentősebb az anyaországi magyarok nyugatra vándorlása. Míg a korábbi időszakban a szomszédos országokból elköltözők célállomásai között Magyarország még jelentős súlyt képviselt, napjainkban már a Kárpát-medence minden régiójából a kivándorlás, időszakos munkavállalás zöme a Kárpát-medencén kívülre irányul (ld. Fassmann et al. 2014). Az elmúlt évtized belső vándorlásainak leglátványosabb momentuma a szuburbanizációs folyamatok megjelenése a szomszédos országokban is. Ennek keretében az összes jelentősebb nagyváros agglomerációja növekedni kezdett, amely ezen városkörnyékek etnikai arculatának átformálódásához vezetett. Új jelenségnek számít a határon átnyúló szuburbán zónák létrejötte a magyar országhatár mentén (pl. Pozsony, Nagyvárad térségében).
Azt a statisztikai tényt, hogy egy időpontban mennyien vallják magukat adott nemzetiséghez tartozónak, számos szubjektív tényező is befolyásolhatja. Ezek közül kiemelkedik az aszimmetrikus többség–kisebbség viszony, az adott állam kisebbségpolitikája, az egyes etnikai csoportok településterületének földrajzi jellege (pl. tömb, nyelvsziget, szórvány) és az etnikumközi kapcsolatok (főként a kisebbségek beolvadását felgyorsító vegyes házasságok), melyek mind hatást gyakorolnak az etnikai folyamatokra, illetve a statisztikában is megnyilvánuló önidentifikációra. Ezen – sokszor csak összefoglalóan asszimilációként emlegetett – folyamatok a magyar kisebbségek közül leginkább a szlavóniai, muravidéki, őrvidéki és szlovákiai (főként nagyvárosi és nyelvhatármenti) magyarok lélekszámát apasztották. A magyarságnak az adott országban megfigyelhető presztízse és a társadalmi közhangulat jelentős hatást gyakorol a magyar anyanyelvű cigányság identitására, a népszámlálásokon való „nemzet(iség) választására”. Az elmúlt három népszámlálás alapján mind Magyarországon, mind a szomszédos országokban jelentős ingadozásoknak lehetünk tanúi a cigányság önbevallását nézve. A népszámlálások alkalmával a nem cigány környezet által cigánynak tartott népességnek csak kisebb (30–40% körüli) hányada deklarál valamilyen roma kötődést/identitást (vö. Kocsis 2003. 713), amely azonban térben és időben rendkívül változékony. A hagyományos nemzeti kisebbségekkel ellentétben ezt az ingadozást elsősorban a cigány identitáskonstrukciók változatossága, illetve a társadalmi környezet aktuális viszonyulása (avagy a cigányság stigmatizáltságának mértéke) okozza.
2.4. Etnikai térszerkezet a 21. század elején
2.4.1. Magyarország
Míg a 2001-es népszámlálás időpontjában az ország lakóinak csupán 5−6%-a, addig 2011-ben már 14–15%-a nem válaszolt az etnikai−nyelvi jellegű kérdésekre, akik legnagyobb számban Budapesten, annak környékén és a vidéki nagyvárosokban éltek. Döntően e nagy tömegű népesség és az 1981 óta megfigyelhető természetes fogyás miatt a magát magyarnak vallók (84%) száma 1980 és 2011 között – a szomszéd országok magyar kisebbségeinek fokozódó betelepülése ellenére – 2,3 millióval csökkent. A legutóbbi két népszámlálás idején Magyarországon már lehetővé vált a többes etnikai–nyelvi kötődés bevallásának lehetősége is, amelynek eredményeként mintegy félmillió főre tehető a többes etnikai kötődésű népesség száma. A kisebbségi kötődésű népesség számának és arányának rendszerváltás utáni növekedése (1990: 2,6%; 2001: 5,2%; 2011: 7,7%) lényegében az összes magyarországi nemzetiséget érintette. A növekedés hátterében azonban rendkívül összetett, sokszor etnikai csoportonként eltérő folyamatok húzódnak. Ezek közül a legfontosabbak a fent említett módszertani változások, amelynek eredményeként a kettős kötődések és hibrid identitások kifejeződésre juthattak, a bevándorlás (pl. románok, szerbek, ukránok és a nem hagyományos kisebbségek esetében), a szimbolikus etnikai kötődések léte, illetve a természetes szaporodás (a cigányok esetében). Mindezen tényezők ellensúlyozták a legtöbb kisebbségnél megfigyelhető természetes fogyás és a továbbra is meglevő asszimiláció hatásait (részletesen. ld. Tátrai 2015). Az ország etnikai térszerkezetét ettől függetlenül a magyarok dominálják, kisebbségi koncentrációk elsősorban a határ menti, periférikus térségekben figyelhetők meg, illetőleg a cigányság számának növekedése miatt az északkeleti és délnyugati területek népessége egyre inkább vegyesnek számít.
A 8,3 milliónyi magyar nemzetiségű lakos 20 települést leszámítva mindenütt a legnagyobb etnikai csoportot adja. Ugyanakkor a nem magyar népesség aránya – a többes bevallások következtében – az ország 62 településén haladja meg az 50%-ot.7 A legnagyobb etnikai kisebbség, a cigányság létszáma 2001 és 2011 között több mint 60%-kal növekedett, így elérte a 309 ezer főt. Ahogy a térség összes országában, Magyarországon is jelentősen eltér a magukat cigánynak vallók és a környezetük által (főként bizonyos antropológiai jegyek, bőrszín, életforma, társadalmi magatartás alapján) cigánynak gondolt népesség száma – elsősorban az adott időszak társadalmi viszonyainak, valamint a diszkrimináció, a stigmatizáltság és a rasszista közbeszéd mértékének függvényében (ld. Szuhay 2007. 98–99; Durst 2010. 180; Csepeli–Simon 2004. 135). A különböző felmérések alapján a cigányok száma 1978-ban 325 ezerre, 1993-ban 468 ezerre, 2003-ban 570 ezerre, míg 2010–2013-ban 876 ezerre volt becsülhető (Hablicsek 2008; Kemény et al. 2004; Kertesi–Kézdi 1998; Pénzes et al. 2015), amely átlagosan 2,5–3-szorosa a cigányok népszámlálási létszámának (Kemény–Janky 2003). A romák általában a kevésbé urbanizált, hagyományos rurális területeken élnek magas arányban. A népszámlálási adatok szerint csupán 29 falu lakossága volt cigány abszolút többségű, amelyek túlnyomórészt Borsod-Abaúj-Zemplén és Baranya megyében voltak fellelhetők. A cigányok közel 2/3-a erősen szegregált körülmények között él, ahol számos esetben etnikai gettók kialakulása figyelhető meg. Ez a folyamat nemcsak a városokban, hanem egész régiókban jelentkezik, térben a cigányság fokozatos elkülönülését eredményezi a társadalom nagyobbik felétől (Virág 2006). A leginkább elcigányosodó járások (10−23,2%) Északkelet-Magyarországon (Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyékben), a Közép-Tisza-vidéken és a Dunántúl déli részén (Baranya, Somogy megyékben) találhatók. A városok közül Budapest, Miskolc és Ózd rendelkezik a legtöbb cigány lakossal. Bár az ország magát német nemzetiségűnek valló lakóinak száma az elmúlt három népszámlálás alkalmával rendkívüli módon, 31 ezerről 132 ezerre emelkedett (elsősorban a kettős kötődések deklarálása és a szimbolikus etnicitásként értelmezendő jelenségek miatt [vö. Tátrai 2015]), lélekszámuk messze elmarad az 1946–1948. évi kitelepítések előttitől. A németek napjainkban három térségben élnek koncentráltabban (a Bakonyban főként Veszprém környékén, a Dunazug-hegység tágabb területén, illetve Baranya és Tolna megyék dombsági területén) és több régióban pár településnyi szórványban (pl. nyugati határszél, Pest, Békés, Bács-Kiskun megyék, Szatmári-síkság, Zemplén). Jelentős számuk ellenére mindössze 13 településen képezik a lakosság többségét. A legtöbb német lakója Budapestnek, Pécsnek, Pilisvörösvárnak és Bonyhádnak van. A szlovákok 18. században létrejött településterülete, amely három nagyobb (Békés, Dunazug, Pest−Nógrád) és négy kisebb hegyvidéki (Zemplén, Bükk, Mátra, Bakony) területre terjedt ki, az asszimiláció és az 1946−1948 közötti csehszlovák−magyar lakosságcsere eredményeként napjainkra nyelvszigetekre, szórványkörzetekre zsugorodott, ahol csupán egy falu (Csővár) szlovák többségű. Ennek ellenére – a németeknél már ismertetett okok, illetve Pozsony és Kassa határon átnyúló szuburbanizációs folyamatai miatt – a szlovák nemzetiségűek létszáma mintegy 70%-kal nőtt 2001-hez képest. A folyamat kétarcúságát azonban jól mutatja, hogy a hagyományos településterületükön nem volt tapasztalható érdemi gyarapodás, sőt – a még mindig jelentős asszimilációs folyamatok következtében – a szlovák anyanyelvűek száma 2011-re tovább csökkent. A horvátok néprajzi és regionális szempontból sokácokra (Délkelet-Baranya), bosnyákokra (Dél-Baranya), bunyevácokra (Bácska), Dráva−Mura-melléki horvátokra és az osztrák határ közelében élő (gradistyei) horvátokra bonthatók. Az ország 12, határ menti falujában alkotnak etnikai többséget. A legnagyobb horvát közösségnek immár nem a hagyományos településterületük, hanem Budapest ad otthont; ezen kívül a legtöbb horvát lakója Pécsnek, Kópházának, Szentpéterfának és Tótszerdahelynek van. A román nemzetiségűek száma az elmúlt évtizedben több mint háromszorosára, 26 ezer főre nőtt, elsősorban a nagyarányú bevándorlásuknak köszönhetően. Ez a folyamat jelentősen átstrukturálta a román közösséget, amelynek 75%-a nem Magyarországon született, azaz nem számít autochtonnak. A külső, illetve a már az 1990-es évektől kibontakozó belső, gazdasági jellegű migráció alapjaiban változtatta meg a románság etnikai térszerkezetét, hiszen napjainkban már csak 1/3-uk él a mai magyar−román határ menti megyékben, míg felük a központi országrészben. Létszámuk nagyarányú növekedése is ez utóbbi térségben realizálódott, míg a hagyományos településeiken – Nagyvárad és Arad határon átnyúló szuburbanizációja ellenére – a románok száma csökken (ld. Tátrai 2015). Ennek megfelelően immár messze a legnagyobb számban a fővárosban élnek, bár méhkeréki, kétegyházai és gyulai közösségük is jelentős. Helyi többséget csupán Méhkeréken alkotnak. A szerbek létszáma – hasonlóan a románokéhoz – elsősorban bevándorlásuknak köszönhetően közel megduplázódott 2001 és 2011 között. Túlnyomó részük a Duna közelében és a délkeleti határvidéken él, ahol egy falu (Lórév) számít szerb többségűnek. A 13 hazai nevesített kisebbség közül egyedül a szlovén kisebbség létszáma csökkent (ráadásul jelentős mértékben) az elmúlt évtizedben, elsősorban töretlen asszimilációjuk miatt. Döntő többségük szűkebb hazája továbbra is az osztrák és szlovén államhatár közötti terület (Rába [vagy Vend]-vidék), ahol legnagyobb közösségeik a vidék központjában, Szentgotthárdon és Felsőszölnökön élnek. Kedvezőtlen demográfiai folyamataik következtében már csak három faluban, Felsőszölnökön, Apátistvánfalván és Kétvölgyön képeznek helyi többséget. Etnikai öntudatuk erősödése következtében 2011-ben (a 19. század óta először) ismét vannak ruszin többségű települések Magyarországon (Komlóska, Irota). A hazai ruszin nemzetiségű népesség száma tíz év alatt megháromszorozódott és 3,3 ezer főre emelkedett. Településterületük elsősorban az abaúji és zempléni régióra korlátozódik, bár legnagyobb közösségük Budapesten él.
2.4.2. Szlovákia
Szlovákia nyelvi–etnikai térszerkezete alapvetően duális jellegű, mert a szlovák–magyar nyelvi érintkezési zónától északra a szlovákok, délre a magyarok dominálnak. Az északkeleti, lengyel határvidéken a középkortól fennálló ruszin településterület korábbi etnikai egysége mára teljesen megszűnt. Kelet-Szlovákia területén, ahol a lakosságnak ma már negyede cigány származású, kisebb-nagyobb cigány többségű etnikai mikrokörzetek alakultak ki. Szlovákiában a 2000-es években folytatódtak a magyarság számára kedvezőtlen demográfiai folyamatok, amelynek egyaránt okozója a többségi nemzetnél alacsonyabb, negatív előjelű természetes szaporodásuk, valamint a négy nagy, határon túli magyar közösség közül a legnagyobb mértékű asszimiláció (vö.
Gyurgyík 2014). Mindeközben a szlovákok száma – bár természetes szaporodásuk a 2000-es évek második felétől ismét pozitív tartományba esik – is csökkent; ennek legfőbb okozója az ismeretlen etnikai hovatartozású népesség kiugró mértékű növekedése. Az elmúlt tíz évben, szemben a magyarokkal és szlovákokkal, mind a cigányság, mind a ruszin/ukrán népesség létszáma nőtt. Előbbit egyrészt a pozitív természetes szaporodásuk, másrészt az etnikai identifikációjuk magyarországihoz hasonló ingadozása okozza, míg a ruszin/ukrán lakosság asszimilációja a statisztikai adatok alapján megállt; etnikai (és anyanyelvi) identifikációjuk ruszin–ukrán viszonylatban egyre inkább a térségben korábban (a 20. század első felében) uralkodó ruszin irányba mozdul el. Ugyanakkor a ruszin népesség számának növekedését vizsgálva nem vethetjük el a szimbolikus etnikai identifikációnak magyarországihoz hasonló jelenlétét sem.
Az államalkotó nemzet, a 4,3 milliós
szlovákság az 1996-os (a déli területeken tendenciózus, etnikai szempontokat figyelembe vevő) közigazgatási reform, területfelosztás óta az ország minden régiójában (kraj) és – a Dunaszerdahelyit, a Komáromit és a Mezőlaborcit kivéve – minden járásában (okres) abszolút többséget képvisel. A Szlovákiában különösen feltűnő aszimmetrikus hatalmi viszonyok indukálta asszimilációs folyamatok eredményeként főként a nyelvhatár közelében az elmúlt évtizedben 34 település vált magyarból szlovák többségűvé (pl. Ógyalla, Zseliz, Pelsőc), míg fordított irányú változásra nem volt példa. Mindeközben ruszin–szlovák viszonylatban 10 település szlovák többségűvé, 18 pedig ruszin többségűvé vált. A nemzetiség szerint 458 ezres, anyanyelv szerint 509 ezer főt számláló
magyar kisebbség dél-szlovákiai településterületének (kb. az 1938−1945 között Magyarországhoz visszacsatolt terület) korábbi szinte homogén magyar jellege 1945−1948 között a csehszlovák állami telepítések, deportálások és a magyarok erőszakos asszimilálása („reszlovakizációja”) következtében megszűnt. A szlovák−magyar nyelvhatár városai (pl. Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Kassa) is ekkor vesztették el magyar többségüket. Jelenleg a magyaroknak már csak valamivel több mint az ötöde él olyan településen, ahol arányuk 80% fölötti. A magyar többségű települések száma mára 380-ra zuhant (2001-ben 416) az asszimiláció, valamint a magukat cigánynak vallók és a nemzetiségükről nem nyilatkozók számának dinamikusabb növekedése miatt. A legtöbb magyar lakóhelye Komárom, Dunaszerdahely, Pozsony, Érsekújvár és Gúta. A
cigányok népszámlálási lélekszáma (106 ezer fő) Szlovákiában is messze elmaradt a környezet által cigánynak minősítettek számától. Ez utóbbiak száma és aránya 2013-ban 403 ezerre, illetve 7,5%-ra volt tehető (
Mušinka et al. 2014). A cigányok túlnyomó többsége évszázadok óta a keleti, délkeleti területeken (a Poprád−Losonc vonaltól keletre) él, ahol a nemzetiségi adatok szerint 22 (becslések szerint 90) falu számít cigány többségűnek. A legtöbb roma nemzetiségű Kassán, Tőketerebesen, Jernyén, Rókuson és Kislomnicon él. A századfordulón még közel százezernyi, görög katolikus vallású
ruszin népesség utódai közül 2011-ben már csak 41 ezren vallották magukat ruszin és/vagy ukrán nemzetiségűnek. Ugyanakkor a korábbi népszámlálásokhoz képest ez jelentős emelkedés (1991: 30 ezer; 2001: 35 ezer fő). Túlnyomó többségük a Lengyelországgal szomszédos, északkeleti járások lakója, ahol legnépesebb közösségeik Homonnán, Mezőlaborcon, Vízközön, Kassán és Eperjesen laknak. Az 1910-ben még 281 ruszin többségű település közül 2011-ben nemzetiség szerint már csak 48-ban (ugyanakkor anyanyelv szerint 129-ben) vallották többen magukat ruszinnak, ukránnak, mint szlováknak. A ruszin népesség etnikai öntudata Mezőlaborc környékén a legerősebb. A csehszlovák időszakban még közel 60 ezer főt számláló, döntően 1945 után Szlovákiába költöző
csehek és
morvák létszáma 2011-re 34 ezer főre olvadt. Elsősorban a városokban és – szórványszerűen – a nyugati határszélen laknak. Az egykoron jelentősebb etnikai csoportok közül még a
németeket kell megemlíteni (5 ezer fő), akiknek a számát a 2. világháború utáni kitelepítések, majd az asszimiláció apasztotta. Településterületük maradványait még Körmöcbánya környékén, valamint a Gömör–Szepesi-érchegység keleti részének egykori bányászkolóniáin lehet felfedezni.
A nem válaszolók száma az elmúlt tíz évben Szlovákiában meredeken emelkedett 382 ezer főre. Magyarországhoz hasonlóan eloszlásuk földrajzilag egyenletes, bár Nyugat-Szlovákiában általában magasabb a válaszadási hajlandóság, mint Közép- vagy Kelet-Szlovákiában. A nem válaszolók a fiatalabb korosztályok között, illetve a 10 ezer főnél népesebb városokban jelentősen felülreprezentáltak (vö.
Gyurgyík 2014).
2.4.3. Kárpátalja (Ukrajna)
A legutóbbi, 2001-ben megtartott ukrajnai népszámláláson Kárpátalja közel 1,3 milliónyi lakosának több mint 81%-a vallotta magát ukránnak, 12,6%-a magyarnak. A 2001 óta eltelt másfél évtized természetes folyamatai, továbbá a 2014-ben kitört kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus migrációs következményei azonban vélhetőleg jelentősen átalakították a fenti népességszámot és arányokat, amelyeket egyelőre még becsülni sem lehet.
8 Ennek megfelelően a következőkben a 2001-es állapot bemutatására szorítkozunk. Ekkor az
ukránok (Beregszászt és a Beregszászi járást leszámítva) a terület minden járásában és városában a népesség többségét képviselték. Legnépesebb közösségeiknek Ungvár, Munkács, Huszt, Nagyszőlős és Szolyva nyújtott otthont. A régió lakosságán belül a magát ruszinoknak vallók száma – ezen etnikai kategória hat évtizedes tiltása, el nem ismertsége okán – drasztikusan lecsökkent, mindössze 6,8 ezren vallották magukat ruszin anyanyelvűnek.
9 A legnagyobb (20%-ot meghaladó) koncentrációban a Munkácsi járás egy, illetve a Szolyvai járás három településén éltek, ahol egy településen (Kisanna) az arányuk elérte a 90%-ot. A terület legnépesebb nemzeti kisebbsége a
magyarság, amely a 17. század végén került kisebbségbe a ruszinokkal szemben Kárpátalja mai területén (1495: 65%, 1715: 41,1% magyar). A 2001-es népszámlálás anyanyelvi adatai szerint a magyarok 83 településen képezték a helybeli lakosság abszolút többségét, többnyire a magyar határzónában, ahol Kárpátalja egyetlen magyar többségű városa (Beregszász) is található. A legnépesebb magyar közösségek Beregszászon, Ungváron, Munkácson és Nagydobronyban laknak. Az
oroszok (36 ezer fő, 2,9%) igazán népes közösséggé az 1944 utáni bevándorlásoknak, betelepítéseknek köszönhetően váltak. Ekkor mint szovjet állami és pártalkalmazottak, katonák, illetve családtagjaik érkeztek ide, főként a városokba (Ungvár, Munkács, Beregszász, Huszt). A
román kisebbség (33 ezer fő, 2,6%) területileg meglehetősen koncentráltan, a történelmi Máramaros megyében, a Rahói és Técsői járások határán él. Kárpátalján a
cigányok (nemzetiség szerint 14 ezer fő, 1,1%, anyanyelv szerint 3 ezer fő, 0,2%) túlnyomó többsége magyar anyanyelvűnek vallja magát, tehát alapvetően alföldi, hagyományosan magyarlakta környezetben él, legnépesebb közösségeik azonban az ukrán–magyar nyelvhatár környékén – elsősorban a városokban – találhatók. Ahogy a Kárpát-medence többi térségében, Kárpátalján is jóval magasabbra, a 2001-es népszámlálás időpontjában mintegy 32 ezer főre becsülték a roma népesség lélekszámát. Felük a Nagyszőlősi, az Ungvári, a Beregszászi járásokban és Munkács városában élt, két településen (Szombati, Dombok) arányuk vélhetőleg meghaladta az 50%-ot is (
Braun et al. 2010. 42–43). A
szlovákok száma asszimilációjuk és 1944 utáni kivándorlásuk miatt 2,6 ezer (nemzetiség szerint 5,6 ezer) fő, főként Ungváron és környékén élnek. A
németek lélekszáma az intenzív kivándorlás és elukránosodás miatt 2001-ben már mindössze 1,9 ezer fő (nemzetiség szerint 3,6 ezer fő) volt. Szórványaik többnyire Munkács és környékének lakói.
2.4.4. Erdély (Románia)
A fokozódó kivándorlás eredményeként Románia más régióihoz hasonlóan, a tágan értelmezett Erdély is nagy népességveszteséget szenvedett el 1992 és 2011 között, amelynek eredményeként lakosságának száma 7,7 millióról 6,8 millióra zuhant. A népességcsökkenés még nagyobb mértékű lett volna, ha a Román Statisztikai Intézet a népszámlálás lebonyolítása után nem hajt végre adatkorrekciót, aminek keretében a regiszter alapú nyilvántartásból egészítették ki a népszámlálási adatokat. Ráadásul e népesség etnikai kötődéséről természetesen nincsenek információk, így Romániában az ismeretlen etnikai hovatartozásúak kategóriája magába foglalja a kérdésre nem válaszolókat, és azokat, akik csak utólag, személyes megkeresés nélkül kerültek be a népszámlálásba (
Kapitány 2013;
Veres 2015). Így Erdélyben, a korábbi ezer fős nagyságrendről 2011-re 380 ezerre nőtt azon népesség nagysága, akinek az etnikai kötődéséről nem rendelkezünk információval.
A lakosság jelentős csökkenése mellett ugyanakkor az etnikai arányok alig változtak az elmúlt két évtizedben – legalábbis ha az etnikai kötődéséről nyilatkozó népességet vizsgáljuk. A román népesség nagyarányú emigrációját valamelyest ellensúlyozta a kisebbségek asszimilációja, míg a kisebbségeknek a románokénál alacsonyabb fokú mobilitása, kivándorlása mellett csökkentő tényezőként hatott a többségi nemzetnél kedvezőtlenebb természetes szaporodásuk és asszimilációjuk. Az etnikai csoportok közül egyedül a magas természetes szaporodással jellemezhető cigányság száma nőtt.
Erdély etnikai térszerkezetében még mindig megfigyelhető 2–2 (dél-erdélyi−bihari és észak-erdélyi−máramarosi román; székelyföldi és észak-bihari magyar) etnikai tömb, valamint a közöttük húzódó vegyes nemzetiségű zónák léte, ahol immár a cigányság térformáló szerepe is egyre jelentősebb. A tudatos román nemzetépítés és etnikai homogenizációs politika eredményeként a 20. században a románok aránya Erdélyben 55,1%-ról 74,7%-ra nőtt (
Varga 1998), majd 2011-re 70,6%-ra csökkent, ezzel párhuzamosan a magyarok aránya 32%-ról 18%-ra csökkent. Az erdélyi megyék közül kettőben továbbra is a magyarok képezik a lakosság abszolút többségét. A magyar nemzetiségűek aránya Hargitában 83%, Kovásznában 72% körüli, míg a 20. század derekáig magyar többségű Szatmárban és Marosban arányuk már csak 32−37% körüli. A hivatalos nyelvhasználathoz szükséges (20%-os) arányt a magyarok meghaladják még Biharban és Szilágyban is.
Az államalkotó nemzet, a
románok aránya Erdély 16 megyéje közül 7 még mindig meghaladja a 80%-ot, további 7-ben pedig arányuk 50−80% közötti. A dominánsan román jellegű városok és kommunák a Déli-Kárpátok, az Erdélyi-középhegység és Máramaros, Beszterce-Naszód megyék határvidékén tömörülnek. Az ismeretlen nemzetiségűek és a romák számának növekedése miatt a románoknak már csak 60%-a él olyan városban és kommunában, ahol arányuk 80% fölötti (2002: 73%). Hat nagyvárosnak (Temesvár, Kolozsvár, Brassó, Nagyvárad, Nagyszeben, Arad) 100 ezernél is több román lakosa van. A
magyarok fele a Székelyföld megyéinek (Hargita, Kovászna, Maros), több mint negyede a Partium (Bihar, Szatmár, Szilágy, Máramaros) lakója. A magyarok többi része a Bánságban, Arad-vidéken és Erdély középső területein, kisebb-nagyobb nyelvszigeten kísérli meg etnikai identitását és anyanyelvét megőrizni. A 2011-es népszámlálás szerint mintegy harmaduk él dominánsan (80% fölötti arányban) magyar jellegű városban és kommunában, közel a negyedük viszont olyan igazgatási egységben, ahol 20% alatti arányuk miatt nyelvük nem számít hivatalosnak. Legtöbb magyar lakója a székelyföldi városoknak (Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Csíkszereda), továbbá Kolozsvárnak, Nagyváradnak és Szatmárnémetinek van.
2011-ben Erdélyben 271 ezren, Románia egész területén pedig 622 ezren vallották magukat
romának. A többi országhoz hasonlóan Romániában is jelentősen eltér a magát romának vallók száma a mások által cigánynak gondoltakétól. A szakértők által becsült 1,8–2 millió fő, illetve a roma szervezetek által megadott 2–2,5 millió fő mintegy három-négyszeresen haladja meg a népszámlálásokon rögzített értéket (vö.
Preda−–Zamfir 2002;
Creţan–Turnock 2009;
Kiss 2012). Ennek alapján a cigányok Románia második legnépesebb etnikuma, megelőzve a jelenleg 1,2 milliós magyarságot. Erdélyben a roma nemzetiségűek aránya (4%) – az önbevalláson alapuló népszámlálási adatok szerint – magasabb, mint a többi romániai történelmi tartományban (Havasalföldön 3%, Moldvában 2,3%, Dobrudzsában 1,3%). A cigányok által hagyományosan legnagyobb számban és arányban lakott régiók továbbra is az Erdélyi-medence (főként a hajdani Szászföld, a Maros melléke) és a magyar–román határvidéki megyék (Szatmár, Bihar, Arad, Temes) alföldi, dombvidéki területei. Az erdélyi cigányok több mint 2/3-a ugyan még mindig falvakban él, de a legnépesebb közösségeik olyan nagyvárosok lakói, mint Kolozsvár, Nagybánya, Marosvásárhely, Torda és Arad. A 71 roma többségű település fele Maros és Bihar megyékben található. A cigányok általában a többségi környezeti nyelvet (románt vagy magyart) vallják anyanyelvüknek. E tekintetben kivételnek az Erdélyi-medencében élők számítanak.
Az 1980-as évekig Erdély harmadik legnépesebb etnikumának számító
németek létszáma népszámlálásról népszámlálásra megfeleződik (1992: 109 ezer fő; 2002: 53 ezer fő;
2011: 33 ezer fő, 0,5%). A szocializmus időszakában megindult exodusuk a rendszerváltás után sem állt meg, így napjainkra már leginkább a közösség idősebb tagjai maradtak Erdélyben; ennek megfelelően a romániai németség rendkívül elöregedett (ld.
Veres 2015. 47–48). A németek harmada a történeti Erdély (szász), 2/3-a a Bánság és Partium (sváb) lakója. Az intenzív kivándorlásuk nyomán már alig van olyan kommuna, ahol arányuk elérné az 5%-ot. Számottevőbb német közösség már csak Temesvárott, Nagyszebenben és Aradon található. Falusi környezetben jelentősebb koncentrációt egyedül Szatmárban (Nagykároly környékén) alkotnak, de az egyetlen (relatív) német többségű település a Nagyvárad melletti Újpalota. Az erdélyi
ruszin, ukrán lakosság (42 ezer fő) többsége továbbra is Máramaros déli részén, az ukrán határ közelében lakik. Hagyományos településterületük periférikus, hegyvidéki jellege miatt már a 20. század közepén megindult belső gazdasági migrációjuk, elsősorban az alföldi területek (Szatmár, Bánság) irányába, amely eredményeként az elmúlt 20 évben is egyre több – főként bánsági – faluban érte el arányuk a 10%-ot. Legnagyobb közösségeik azonban még mindig Máramarosban, 5–10 ezer fős óriásfalvakban élnek (pl. Havasmező, Visóoroszi). 11 máramarosi, 6 temesi és 4 krassó-szörényi településen a lakosság többségét alkotják.
A kisebb nemzetiségek lélekszáma, kivándorlásuk és asszimilációjuk következtében, a rendszerváltás óta felére–harmadára esett vissza. A
szlovákok (14 ezer fő) alapvetően ma is a Réz-hegységben (Bihar és Szilágy megye határvidékén), illetve az Arad megyei Nagylakon élnek. Utóbbiban éppen az elmúlt évtizedben kerültek kisebbségbe a románokkal szemben, így már csak 18 településen számítanak a legnagyobb létszámú etnikai csoportnak. Az erdélyi
szerbek (17 ezer fő) csaknem teljes egésze a Bánságban, többnyire a szerb határ közelében él, de a legnépesebb, 4 ezer fős közösségük a régió központjának, Temesvárnak a lakója. Nyelvrokonaik a római katolikus, emiatt egyre inkább elhorvátosodó
krassovánok (5,4 ezer fő) falvai Resicabánya déli szomszédságában tömörülnek. Viszonylag kismértékű fogyásuk elsősorban annak tudható be, hogy rendkívül koncentráltan élnek: 87%-uk lakik azon a 7 településen, ahol a lakosság többségét adják. Az 1737−1738-ban idemenekült katolikus
bolgárok (5,2 ezer fő) már csak a Bánság két helységében, a Temes megyei Óbesenyőn és Berestyén alkotnak többséget. Az alapvetően az 1820-as években letelepített
csehek (2,4 ezer fő) túlnyomó része a Bánság déli peremének (Almás- és Lokva-hegység) apró falvaiban lakik, amelyek közül hét még mindig cseh többségű.
2.4.5. Vajdaság (Szerbia)
2002 és 2011 között a Vajdaság lakossága kereken 100 ezer fővel csökkent, így 2011-ben csak 1,9 milliónyi vajdasági lakost írtak össze. A népességnek már 66,8%-a vallotta magát szerbnek (1991: 57%, 2002: 65%), míg magyarnak csupán 13%-a. Az etnikai és nyelvi tekintetben is egyre inkább homogenizálódó népességű tartomány folyamatosan veszít abból a rendkívüli etnikai–vallási–kulturális tarkaságból, amely ezen dél-alföldi tájakon a 18. században jött létre. Az elmúlt évtizedben a cigányokat leszámítva az összes etnikai csoport létszáma csökkent, de a kisebbségek fogyásának mértéke – elöregedésük, asszimilációjuk és magas kivándorlási hajlandóságuk következtében – meghaladja az államalkotó nemzetét. A
szerbek száma a Vajdaság területén az 1990-es években (a szerb menekülteknek köszönhetően) 178 ezer fővel gyarapodott, azóta viszont – főként a kivándorlás, az alacsony természetes szaporodás, illetve az etnikai kötődésükről nem nyilatkozók számának növekedése miatt – 32 ezer fővel, de a vártnál kisebb mértékben csökkent. Gyarapodásuk elsősorban a Belgrád–Újvidék–Szabadka tengely közelében fekvő, viszonylag kedvező életkörülményeket kínáló, gazdaságilag fejlett kommunák területén volt különösen feltűnő.
10 A tartomány kommunái közül abszolút többséget képviselnek a Szerémségben, Dél-Bácskában, a Bánság déli, illetve középső részén. 2011-ben a legtöbb szerb lakója Újvidék, Pancsova, Nagybecskerek, Zombor, és Mitrovica városoknak volt. A nagyarányú elvándorlás és természetes fogyás ellenére a Vajdaságban még 2011-ben is 251 ezer lakost írtak össze
magyarként, akik főleg az északi, Tisza közeli kommunákban a lakosság többségét képviselik. Többnyire itt találhatók legnépesebb közösségeik is: Szabadka, Zenta, Óbecse, Nagybecskerek és Újvidék. Az egyaránt római katolikus felekezetű
horvátok, bunyevácok és
sokacok együttes száma nemzetiség szerint 2011-ben 64 ezer fő volt (3,3%). A Szerémségben egy, Bácskában még 10 faluban a római katolikus délszlávok alkotják a helyi többséget, elsősorban Szabadka déli előterében és a Duna (a horvát–szerb határ) közelében. A
szlovákok lélekszámát (50 ezer fő) az elmúlt évtizedekben elsősorban természetes fogyásuk apasztotta. Legnépesebb közösségeik lakóhelye a bánsági Nagylajosfalva és Antalfalva, a szerémségi Ópázova, valamint a bácskai Petrőc és Kiszács. Dél-Bácskában és a Bánság délnyugati részén és a Szerémség északi területein 15 faluban a szlovák a legnépesebb etnikai csoport. A vajdasági
cigányok (42 ezer fő) – eltérően a többi Kárpát-medenceitől – e soknemzetiségű közegben többnyire nem asszimilálódtak egyik környező nyelvhez sem. Legtöbbjük a nagyobb városokhoz és környékükhöz kötődik (Újvidék, Szabadka, Nagybecskerek, Belcsény, Nagykikinda), de jelentős a cigányok aránya a Bánság középső, határvidéki, egyre inkább elnéptelenedő vidékein is. A
románok lélekszáma (25 ezer fő) 1910 óta – a kivándorlás, természetes fogyás és az elszerbesedés miatt – folyamatosan csökken. Túlnyomórészt a Bánság déli és középső részén, még 17 faluban képeznek etnikai többséget. A görög katolikus
ruszinok, ukránok (18 ezer fő) legfontosabb települései a 18. század derekán benépesült bácskai Bácskeresztúr és Kucora.
A kisebb nemzetiségek közül fontos megemlíteni a 22 ezer főt számláló
montenegróiakat (a térképen a szerbekkel egy kategóriát alkotnak), akik elsősorban a 2. világháborút követő telepítések keretében kerültek a Vajdaságba. Legnagyobb közösségük, a verbászi, több mint 5 ezer főt számlál, ugyanakkor egyedül a bácskai Szeghegyen vannak többségben. Szintén a jugoszláv időkben került a régióba a 10 ezer fős
macedón lakosság (a térképen az egyéb kategóriában szerepel), amely főként Pancsova környékén koncentrálódik. A rendkívül apró vajdasági
cseh közösség (1,4 ezer fő) a bánsági csehek legnyugatabbi része, amely egy piciny faluban számít a legnépesebb etnikumnak. Fontos megemlíteni azon nem etnikai alapú identitáskategóriákat is, amelyek mind korábban, mind napjainkban jelentős szerephez jutottak. A
jugoszláv etnikai kategória (mint szupranacionális identitáskategória) rendkívül sikeres volt a jugoszláv időkben. A multietnikus Vajdaságban különösen sokan deklaráltak jugoszláv identitást (városi népesség, kisebbségi lakosság, vegyes házasságból származók) (ld.
Sekulic et al. 1994). 1991-ben a tartomány népességének 9%-a, 174 ezer fő vallotta magát jugoszlávnak. Napjainkra ez a szám – a jugoszláv államiság bukásával – drasztikusan, 12 ezer főre csökkent. Ezzel párhuzamosan azonban megerősödtek a
regionális, szintén nem etnikai alapú
kötődések (29 ezer fő), elsősorban a ’vajdasági’ kategória. A Kárpát-medence többi térségéhez hasonlóan a Vajdaságban is jelentősen – de nem kiugró mértékben – emelkedett a
nemzetiségükről nem nyilatkozók száma (2002: 80 ezer fő; 2011: 96 ezer fő).
2.4.6. Horvátország pannon területe
Horvátország 2,9 millió lakosú pannon területén az 1990-es években lezajlott legjelentősebb etnikai változások hátterében a szerbek több mint felének távozása, eltávolítása és a nemzeti öntudat erősödése állt. Ennek következtében az egyébként fogyó népességű ország etnikai szerkezete jelentősen homogenizálódott, ami – jóval szerényebb mértékben – a 2000-es években is folytatódott. A hagyományos kisebbségek mindegyike csökkent, mindössze a romák, illetve egyes muszlim csoportok (pl. albánok, bosnyákok) száma nőtt. Az 1990-es években még növekvő számú, bosznia-hercegovinai menekültekkel is gyarapodó
horvátság az elmúlt dekádban az ország pannon részén már 100 ezer fővel, 2,6 millióra csökkent. A délszláv háború nyomán jelentősen – különösen a szerbek rovására – kiterjedt településterületük
11 2001 és 2011 között valamelyest csökkent a szerb lakosság részleges visszatérése miatt. A 2011-es népszámlálás szerint a pannon-horvát területeken a legtöbb horvátnak Zágráb, Eszék, Sesvete, Bród és Károlyváros ad otthont. A
szerbek száma – immár az egyre drasztikusabb elöregedésük folyományaként – tovább csökkent, és 20 évvel korábbi lélekszámuk 2/3-át elveszítve
131 ezer főre apadt (4,5%). Az 1990-es évek viharos eseményeit a szerbek legnagyobb számban a Szerbiával (Dunával) határos, horvát fennhatóság alá legkésőbb (1998-ban) visszatérő keleti területeken tudták átvészelni (Vukovár-Szerém és Eszék-Baranya megyékben), ahol etnikai területük korábbi egysége a legkevésbé változott. A legnépesebb horvátországi szerb közösségek lakóhelye Zágráb, Vukovár, Eszék, Borovo és Károlyváros. A
magyarok (13 ezer fő) többsége a középkori magyar gyökerekkel rendelkező Drávaszögben (Dél-Baranyában) és Kelet-Szlavóniában (Eszéktől délre) él, ahol tíz településen képezik a lakosság többségét. A többnyire az elmúlt fél évszázadban bevándorolt
bosnyákok és
muszlimánok főként Zágrábban és vidékén, Sziszeken, valamint a boszniai határvidéken laknak (20 ezer fő). Utóbbi térségben négy településen helyi többségben élnek. A 19. században betelepült
csehek száma (9 ezer fő) a körükben is felgyorsult asszimiláció miatt rohamosan csökken. Túlnyomó többségük ma Nyugat-Szlavóniában (főként Daruvár és Grubišno Polje környékén) él, ahol 16 faluban jelentik a legnépesebb etnikai csoportot. A 4 ezer főnyi
szlovák, illetve a 3 ezer fős
ruszin közösség lakóhelye Kelet-Szlavónia, ahol 2–2 faluban alkotnak többséget. A
cigányok (15 ezer fő) főleg a Muraköz és Varasd környékén élnek. Szegregációjukat jól mutatja, hogy az elmúlt évtizedben három cigánytelepből is önálló falu lett, ahol a cigányság 92–100%-os többséget képez.
2.4.7. Muravidék (Szlovénia)
Szlovénia első, 2002-es népszámlálása egyben az utolsó olyan volt, ahol gyűjtöttek etnikai adatokat, hiszen az ország áttért a regiszter alapú népszámlálásra. A 2002-es állapot szerint a Muravidék 82 ezer lakosa közül 85% vallotta magát szlovén, 6,6% magyar nemzetiségűnek. A
szlovén etnikai terület a magyar határsáv egy részétől eltekintve az egész Muravidéket lefedi; 3/4-ük az alföldi jellegű területeken él. A túlnyomórészt a magyar–szlovén határzónában élő, ott még 17 faluban többséget képező
magyarok száma a 2. világháború utáni időszakban közel harmadára csökkent (2002: 5,4 ezer fő).
A legtöbb magyar lakója Alsólendvának és Dobrónaknak van. A túlnyomórészt a szomszédos Muraközből származó
horvát népesség főként Alsólendván és Muraszombaton talált új otthonra. A
cigányok többnyire a magyar határ mentén, illetve Muraszombat környékén laknak. Utóbbi térségben található az egyetlen teljesen cigány falu (Puszta
12 ) is.
2.4.8. Őrvidék (Ausztria)
Szlovéniához hasonlóan Ausztriában sem tartottak az ezredforduló óta hagyományos típusú népszámlálást ugyanazon okból kifolyólag. A 2001-es népszámlálás szerint a több mint negyedmilliónyi őrvidéki lakos 87%-a
német köznyelvű, akiknek lélekszáma főként a horvát és magyar asszimilánsoknak köszönhetően a tíz évvel korábbi népszámláláshoz képest nőtt ugyan, de aránya a lakónépességen belül a külföldiek betelepülése miatt csökkent. Az Őrvidék települései közül mindössze 25 nem német nyelvi többségű. A legtöbb német ajkú lakosnak Kismarton, Nezsider, Nagymarton és Felsőőr ad otthont.
A
horvát közösség lélekszáma (20 ezer fő, 7,2%) a horvát bevándorlás eredményeként enyhén növekszik. A horvát többségű falvak (összesen 23) ma már csak a Felsőpulyai járás keleti részén képeznek tömböt. A rendszerváltás utáni nagyarányú magyar bevándorlás ellenére az őrvidéki
magyarság száma (6,6 ezer fő) fokozatosan csökken, amelyért elsősorban az őshonos magyarok rohamos természetes fogyása és nyelvi elnémetesedése felelős. A legnépesebb közösségeiket Felsőőrön, Felsőpulyán és Alsóőrön találjuk, két faluban (Alsóőrön és Őriszigeten) pedig ők adják a helyi többséget.
3. A Kárpát-medencével szomszédos területek változó etnikai arculata
3.1. Ausztria
Ausztriának az Őrvidéktől nyugatra eső, térképünkön is szereplő részét Alsó-Ausztria és Stájerország fedi le. Az 1880-as népszámlálás időpontjában Alsó-Ausztriában 3 cseh, Stájerországban 3 szlovén többségű település volt. A vizsgált terület többi része a német nyelvű lakosság homogén településterületéhez tartozott. A nyelvsziget helyzetű cseh települések már a századfordulóra német nyelvi többségűvé váltak, míg az osztrák–szlovén kontaktzónában élő szlovének asszimilációja valamivel hosszabb időt vett igénybe, de az 1934-es népszámlálás szerint már csak ezer szlovén élt Stájerország ausztriai részén.
Ezt a homogén etnikai arculatot csak a Balkánról és Törökországból az 1960-as években megindult gazdasági indíttatású migráció változtatta meg, hiszen Ausztria migrációs célországgá vált. Így a vizsgált területen őshonos kisebbség alig, az elmúlt 50 évben bevándorló annál több található (Bécsben 2014-ben 630 ezer fő). Napjainkban ezen kisebbségek (főként délszlávok és törökök) elsősorban Bécsben, annak agglomerációjában, és a nagyobb városokban élnek, arányuk azonban mindenütt 25% alatti.
3.2. Csehország
A 19. században a mai Csehország területén három jelentősebb népcsoport élt: csehek, németek és lengyelek. Az 1880-as népszámlálás időpontjában a cseh többségű települések a történelmi Cseh- és Morvaország központi területein, valamint a morva–magyar határ mentén helyezkedtek el. A német nyelvűek településterülete elsősorban a Cseh- és Morva-medencét övező hegykoszorúkkal, dombsági térségekkel volt azonosítható. Különösen magas arányban éltek Sziléziában. Ezen összefüggő területeken kívül számottevő német lakosság élt Jihlava (Iglau) környékén, valamint a városokban (pl. Brno/Brünn, Olomouc/Olmütz). E városi német nyelvű lakosság jelentős hányada izraelita vallású volt. A harmadik legnagyobb lélekszámú népcsoport, a lengyelek egy tömbben, a mai cseh–lengyel határ mentén Český Těšín (Teschen) környékén éltek, meglehetősen élesen elkülönülve a cseh településterülettől. Összességében a mai Csehország területén az etnikai szegregáció elég erős volt: az egyes etnikumok településterülete viszonylag élesen elvált egymástól (a térképen csak néhány nyelvsziget helyzetű német települést láthatunk). A vegyesen lakott (azaz 10%-ot meghaladó helyi kisebbséggel rendelkező) települések aránya sem érte el az 5%-ot. Elsősorban a városok, valamint az etnikai kontaktzónában elhelyezkedő néhány falu számítható ebbe a kategóriába.
A térképünkön szereplő terület etnikai szerkezete nem változott számottevően az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásáig tartó időszakban: a csehek aránya 73–74%, a németeké 22–23%, míg a lengyeleké 2–3% körül mozgott. 1910-ig általában az etnikai tömbökön belül ment végbe homogenizálódás (mind cseh–német, mind cseh–lengyel viszonylatban), illetve a kontaktzóna pár vegyes lakosságú településén változott meg a helyi többség. A legjelentősebb ezek közül Olomouc cseh többségűvé válása volt.
Ez a viszonylag stabil etnikai struktúra jelentős átalakuláson ment át Csehszlovákia létrejötte, és a németek kisebbséggé válása után. A hatalmi viszonyok megváltozása egyértelműen nyomon követhető az etnikai szerkezet változásában. 1930-ra a korábbi homogén német tömb településein és a vizsgált terület egészén megnőtt a csehek aránya (81–82%); Morvaország déli részén, illetve a Cseh–Morva-dombság területén a cseh többségű települések száma is. A legnagyobb mértékű változások Znojmo és Jihlava környén voltak megfigyelhetők. Három, a 16. században horvát menekültek által benépesített dél-morvaországi faluban a lakosság többsége (akik 1910-ben még német nyelvűnek vallották magukat), 1930-ban ismét horvátnak vallotta magát.
A 2. világháború időszaka gyökeresen átalakította a korábbi etnikai viszonyokat. A német és cseh anyanyelvű izraelita lakosság deportálását 1945–48 között a német, 1948–50 között a („németbarátnak”, megbízhatatlannak minősített) horvát lakosság deportálása követte, így a világháborút követően elérhetővé vált a homogén szláv nemzetállam megvalósítása. A német lakosság helyére a belső telepítések keretében elsősorban cseh és szlovák lakosság került, de nemzetpolitikai okok miatt 44 ezer dél-szlovákiai magyar deportálására is sor került. Český Těšín környékén a magát lengyelnek valló lakosság egyre inkább kisebbségbe szorult saját településein, és 1961-ben már csak néhány kisebb, félreeső településen alkották a lakosság többségét.
A szocializmus időszakában a vázolt etnikai szerkezet számottevően nem változott. A Szlovákiához közeli részeken, illetve a nagyobb városokban és iparterületeken nőtt a cseh országrészbe áttelepült szlovákok száma, arányuk azonban csak pár kisebb faluban haladta meg a 10%-ot. Ezzel szemben a lengyelek száma és aránya fokozatosan csökkent, így a rendszerváltás időszakáig mindenütt kisebbségbe kerültek.
Az 1991-es népszámlálás legfontosabb újdonsága az volt, hogy immár regionális identitást (pl. morva, sziléziai) is lehetett választani.
13 Ezek közül elsősorban morva nemzetiséget deklaráltak kimagasló számban (országosan közel 1,4 millióan, ami az összlakosság 13%-át jelentette). A rendszerváltás utáni időszak leglátványosabb folyamata azonban az etnikai kötődéséről nem nyilatkozó népesség arányának növekedése, sőt, 2001 és 2011 között robbanása. Míg ezen időszakban a térségünkre jellemző regionális identitások súlya ingadozott (1991: 1,4 millió fő; 2001: 400 ezer fő; 2011: 530 ezer fő), addig az etnikai kötődésükről nem nyilatkozók száma 20 ezerről 2,7 millióra nőtt, ami Csehország lakosságának negyedét jelenti. 2001-ben és 2011-ben, a magyar és a lengyel mellett a cseh népszámlálás is biztosította a többes identitásvállalás lehetőségét. 2011-ben ezen lehetőséggel. Ezen lehetőséggel elsősorban cseh–morva, cseh–sziléziai és cseh–szlovák viszonylatban éltek. Országosan valamivel több mint 100 ezren (2,4%) deklaráltak kettős kötődést. A fenti folyamatok, módszertani újítások következtében 2011-ben már csak a térképen ábrázolt terület lakosságának alig 60%-a vallotta magát cseh nemzetiségűnek, míg az országos átlagot messze meghaladva 14% valamelyik regionális identitást jelölte meg a kérdőíven (beleértve a közel 100 ezernyi morva és sziléziai kettős kötődésű személyt). A rendszerváltás óta megfeleződött szlovák közösség (59 ezer fő) főként a városokban és a szlovák határ közelében, dekoncentráltan él. A cseh–lengyel határvidék az otthona a csökkenő lélekszámú, asszimilálódó lengyel lakosságnak (2001: 42 ezer fő; 2011: 30 ezer fő). Területünkön az ismeretlen etnikai hovatartozásúak száma meghaladja az 1 millió főt (24%); 31 településen már a nem válaszolók adják a lakosság többségét.
3.3. Lengyelország
Lengyelország térképünkön ábrázolt területének legnagyobb részét már 1880-ban is homogén lengyel etnikai többség jellemezte (78–79%). A német lakosság – arányuk az 1. világháborúig 3–4% körül mozgott – többsége Sziléziában és a vele határos galíciai területeken élt (pl. Bielskóban [Bielitz] és agglomerációjában). Nowy Sącz-tól (Neu Sandez) keletre, elsősorban a Kárpátok hegyvonulatai közt húzódott a ruszin népesség településterülete. Össznépességen belüli arányuk a vizsgált területen 18–19% volt. A lengyel és ruszin/ukrán többségű területeket elválasztó – viszonylag éles – vonal a hegylábi térszínen futott egészen Sanokig. Az összefüggő lengyel településterületnek is ez (azaz hozzávetőlegesen a Sanok–Przemyśl vonal) a keleti határa. Ugyanakkor e határtól keletre is jól megfigyelhető, hogy a ruszin településterület városaiban is a lengyel anyanyelvűek voltak többségben. Nyugat-Galícia városainak másik meghatározó csoportja a német és lengyel nyelvű izraelitáké.
A 20. század fordulójáig az imént vázolt etnikai térszerkezetben számottevő változás nem következett be. Ugyanakkor az 1. világháborút követő határváltozások és a hatalmi viszonyok átalakulása jelentős változásokat hozott e térségben is. Az ismételten függetlenedő és jelentős keleti területeket megszerző Lengyelországban már az 1921-es népszámlálás is a lengyelek gyarapodását rögzítette, igaz arányuk – a zsidóság önálló nemzetiségként való megjelenése miatt – stagnált. Sziléziában mindezt a németek, míg a lengyel–ruszin kontaktzónában a ruszinok számának és arányának csökkenése ellenpontozta. A már említett zsidó etnikum a lakosság közel 4%-át tette ki, tagjai elsősorban a mai Lengyelország keleti részén éltek.
A 2. világháború alatt az izraelita lakosság többségét meggyilkolták, 1945 után pedig a német lakosságot deportálták. Az egyre ellenségesebbé váló lengyel–ukrán viszony
14 következtében 1944–1949, illetve 1955–1959 között egy több százezer főt érintő lengyel–szovjet (ukrán) lakosságcserére is sor került (
Eberhardt 1994;
Kosiński 1964), illetve az új országterületen maradt ukránokat 1947-ben a „Visztula akció” során széttelepítették az újonnan megszerzett nyugati és északi területekre (
Gawryszewski 2005). A kényszermigrációk eredményeként 1945 után gyakorlatilag egy etnikailag homogén lengyel nemzetállam jött létre.
A szocializmus évtizedeiben Lengyelország etnikai viszonyairól csak becslések láttak napvilágot (
Eberhardt 1996); etnikai adatokat csak az ezredforduló után gyűjtöttek a népszámlálások. 2002 és 2011 között Lengyelország etnikai folyamatai hasonlóan alakultak, mint Magyarországon és Csehországban. A lengyel népesség csökkenését, a kisebbségiek (köztük a kettős kötődésűek), valamint az ismeretlen etnikai hovatartozásúak számának növekedése ellenpontozta. Azonban mivel a 2011-es lengyel népszámlálás csak járási szinten és töredékesen közöl etnikai adatokat, így a térképünkön szereplő dél-lengyelországi térségről és az egyes települések etnikai szerkezetéről csak a 2002-es népszámlálás alapján vannak pontos információink. A vizsgált területen 2002-ben kb. 4 ezren vallották magukat ruszinnak/ukránnak a Kárpátok eldugott falvaiban; azonban előrehaladott asszimilációjukat jól mutatja, hogy a lengyelországi ruszin/ukrán népesség harmadának már lengyel az anyanyelve. Emellett fontos megjegyezni, hogy jelentős a periférikus, domb- és hegyvidéki falvak népességcsökkenése, elnéptelenedése. Utóbbi (elnéptelenedett) falvak elsősorban az egykori ruszin etnikai területen találhatók. Összességében a vizsgált terület lengyelországi része homogén lengyel lakosságú, a kisebbségek részesedése elhanyagolható mértékű.
3.4. Ukrajna
A mai Ukrajna Kárpátokon kívüli – térképünkön is szereplő – részén 1880-ban még két birodalom (Osztrák–Magyar Monarchia és Orosz Birodalom) osztozott. Ezen területek közül az Orosz Birodalom fennhatósága alá tartozó régiókra a 2. világháború előtti időszakra vonatkozóan települési részletességű etnikai adatokkal nem rendelkezünk.
A mai Nyugat-Ukrajna jelentős részét lefedő Kelet-Galíciában 1880-ban 3 fő nyelvi csoport élt (ruszin, lengyel, német). A lakosság mintegy 2/3-át a ruszinok adták, azonban homogén ruszinlakta területnek mindössze az Északkeleti-Kárpátok vidéke számított. A lakosság negyedét kitevő lengyel népesség meglehetősen mozaikosan helyezkedett el Galíciában. Többségben éltek a nagyvárosokban (pl. Lviv/Lemberg, Ivano-Frankivszk/Stanislau) és környékükön, de nagyobb számban voltak fellelhetők még Kelet-Galíciában is.
15 Ugyanakkor településterületük nagyobb részén vegyes lakosságú településeket találunk, ahol ruszinok, lengyelek (görög és római katolikusok, valamint izraeliták) együtt éltek, így nem beszélhetünk e két nemzetiség elkülönüléséről. Galícia harmadik fontos nyelvi közössége a németeké (6–7%), akiknek több csoportját különíthetjük el: az izraeliták elsősorban a városokban éltek, míg római katolikus és evangélikus csoportjaik városokban és – főként a 19. században alapított – német telepesfalvakban laktak (ld. Langhans 1919).
1880-ban Bukovina északi, ma Ukrajnához tartozó részén egy igen vegyes – de az 1. világháború végéig stabil – etnikai kép rajzolódott ki. A ruszin többségen kívül románok, németek, lengyelek és oroszok (lipovánok) is nagyobb számban éltek itt. E terület északi és nyugati részén a ruszinok formálták a többséget, míg a déli és a keleti részen a románok. Galícia azon kevés régiók közé tartozik, ahol 1880 és 1900 között jelentős változások történtek az etnikai térszerkezetben. Ennek az okai azonban nem a különböző népességmozgásokban, vagy a természetes szaporodás különbségeiben keresendők, hanem a bizonytalan, többes etnikai kötődéssel rendelkező ruszin, lengyel és német csoportok változó nyelvi önbevallásában. Egyes településeken egész közösségek váltogatták nyelvi bevallásukat – függetlenül attól, hogy római vagy görög katolikusok (esetleg izraeliták) voltak-e. Galíciában tehát a felekezeti és etnikai határok nem estek egybe. Bár az osztrák népszámlálások (1880, 1890, 1900) alapján ruszinosodásra is bőven akadt példa, a lengyelek arányának kiugró (1/4-ről 1/3-ra történt) növekedése mögött a német (jiddis) ajkú izraeliták és a ruszinok nyelvi asszimilációja állt.
A nyelv- és nemzetváltási folyamatok az 1. világháború után – amikor Galícia ismét Lengyelország része lett – többirányúvá váltak. Egyrészt a lengyelek „uralkodó” népcsoporttá válása erős hatást gyakorolt a többes identitású ruszin népességre, akiknek az aránya a vizsgált területen így 50% körülire esett vissza. A 19. század folyamán Galíciába vándorolt katolikus németek körében is hasonló mértékű lengyelesedés zajlott le. Azonban a lengyelek száma és aránya mégsem nőtt 1910 és 1921 között, mivel a lengyel népszámlálásnál a zsidó nemzetiségi kategória bevezetésével mintegy 300 ezer fő (7%) már zsidó nemzetiségűnek vallotta magát.
Ugyanezen időszakban Bukovina egésze és Besszarábia Romániához került, ami a románok számbeli gyarapodását idézte elő. Elsősorban a román–ruszin kontaktzónában volt jelentős a ruszinok románosodása. A lengyelhez hasonlóan a román népszámlálásoknál is megjelent a zsidó etnikai kategória, amely leglátványosabban a régió központja, Csernyivci (Cernăuţi) esetében mutatkozott meg. Az 1930-as román népszámlálás révén Besszarábia térképünkre eső részéről is rendelkezésre állnak települési szintű etnikai adatok, ahol a Dnyeszter és a Prut között futó román–ukrán etnikai kontaktzónát egy – Hotintól délre fekvő – orosz lakosságú tömb színesítette.
A 2. világháború alatt mind az – 1941 júliusától ismét – román fennhatóságú Észak-Bukovinában és Besszarábiában, mind a németek által megszállt Galíciában megtörtént a zsidó lakosság haláltáborokba hurcolása. A német csapatok visszavonulását pedig a galíciai és észak-bukovinai német lakosság elmenekülése kísérte. Az új szovjet–lengyel határ meghúzását követően lengyelek százezreit telepítették át a nyugatra tolt Lengyelországba, amelynek következtében Ukrajnában 1959-re mindössze 360 ezer lengyel maradt, ők is elsősorban az 1938-as lengyel határtól keletre eső területeken (
Eberhardt 1994). Napjainkra az asszimilációs folyamatoknak köszönhetően 85–90%-uknak már ukrán és orosz az anyanyelve (
Lagzi 2009). A 2001-es népszámlálás alapján a térképen ábrázolt területen a lengyelek lélekszáma nemzetiség szerint mintegy 30 ezer fő (0,6%), míg anyanyelv szerint mindössze 14 ezer fő (0,3%). Nagyobb (az összlakosság 5%-át meghaladó) arányban csak a Lviv megyében található Mosztiszka rajonban élnek. A vizsgált területen összesen öt településen alkotnak helyi többséget. A szocializmus időszakában betelepült orosz népesség főként a városokban lakik, számuk nemzetiség szerint 110 ezer fő (2,2%), anyanyelv szerint 180 ezer fő (3,2%). Az etnikai homogenizáció Észak-Bukovinában kisebb mértékű volt. Bár az ukrán–román nyelvhatár valamelyest délre tolódott, még mindig számottevő román nyelvű közösség (170 ezer fő, 3%) él a román határ közelében. Rajtuk kívül egy orosz (lipován) és egy lengyel többségű falu található a térségben.
3.5. Románia
A mai Románia Kárpátokon kívül eső részeire (Regát) vonatkozóan 1930 előtt nem ismeretesek a települési szintű etnikai adatok, leszámítva az 1918 előtt az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Dél-Bukovinát. Így azt csak a korszak pár viszonylag kis méretarányú etnikai térképéről tudjuk (
Cvijić 191313;
Ischirkoff 1915), hogy a területen túlnyomó többségében lévő románok mellett a Havasalföldön bolgár nyelvű szórványok, míg Moldvában magyar anyanyelvű római katolikusok (csángók) éltek.
1880-ban Dél-Bukovina a fentieknél jóval tarkább etnikai arculattal rendelkezett. A román többség mellett az Északkeleti-Kárpátok lejtőin összefüggő ruszin településterület húzódott. A német anyanyelvű lakosság két csoportra bontható: a Siret (Sereth), Suceava (Suczawa) és Rădăuţi (Radautz) többségét adó izraelita népességre, illetve a nyugati hegyvidéken élő, döntően római katolikus bányásznépességre (pl. Cârlibaba). Rajtuk kívül 5 magyar, 4 lengyel és 2 orosz (lipován) falu járult hozzá az etnikai–nyelvi diverzitáshoz.
Az 1930-as népszámlálás alapján már teljes képet kapunk Romániáról. A román lakosság szinte homogén többséget alkotott a mai Románia Kárpátokon kívüli részén. Havasalföldön a románokon kívül gyakorlatilag csak cigányok éltek (kb. 27 ezer fő), míg Moldvában a románok mellett csángók, lipovánok, cigányok és a városokban zsidók is nagyobb számban laktak. Azonban a Regátban a kisebbségek összesített aránya is csak kb. 5% volt.
1941-re a vizsgált területen tovább csökkent a kisebbségek száma és aránya. Ez részben a megelőző évtized asszimilációs, részben a háborús időszak migrációs folyamatainak köszönhető (pl. a bukovinai székelyek Magyarországra [Bácskába] telepítése). Így a túlnyomó román többség mellett csak néhány ukrán, lengyel, orosz, zsidó és német települést láthatunk a térképi kivágatunkon (elsősorban Bukovinában és Moldvában).
A szocializmus időszakában folytatódott a kisebbségek beolvadása; utóbbiak legnagyobb koncentrációban még mindig Bukovinában voltak megtalálhatók (ukránok, lengyelek és oroszok). Azonban az elmúlt évtizedekben az etnikai homogenizáció mellett megjelent a diverzifikáció is, mégpedig a cigányok számának dinamikus növekedése miatt. A rendszerváltás és különösen az ezredforduló után pedig fontos jelenség a lakosság számának jelentős csökkenése – elsősorban a kivándorlás, külföldi munkavállalás hatására. A 2011-es népszámlálás alapján Románia – térképünkön ábrázolt – Kárpátokon kívüli területein a román többség (91%) mellett egyedül a cigányok képeznek számottevő csoportot (178 ezer fő, 2,3%), akik 33 helységben többségben vannak. Bukovinában (Suceava és Botoşani megyékben) azonban regionálisan jelentős a szerepe az ukrán, az orosz és a lengyel lakosságnak is, akik – sorrendben – 11, 4 és 3 faluban alkotják a helyi többséget. A vizsgált területen, a népszámlálás módszertani sajátosságainak köszönhetően közel félmillió ember (6,4%) etnikai hovatartozása ismeretlen.
3.6. Szerbia
A mai Szerbia Kárpát-medencén kívüli, azaz a Duna–Száva vonalától délre eső, térképünkön is szereplő, balkáni területei a vizsgált időszakban (1880 óta) folyamatosan a különböző nevű és kiterjedésű szerb államalakulathoz tartoztak. Ennek következtében itt a különböző geopolitikai változások kevésbé nyomták rá a bélyegüket az etnikai szerkezet alakulására. Az 1890-es szerb népszámlálás időpontjában e terület nyugati része a szerb nyelvű lakosság homogén etnikai területének számított, amelyet a bosnyák határ mentén – Zvornik szomszédságában – néhány bosnyák–szerb vegyes falu, valamint kicsiny, ortodox vallású, részben még vándorló életmódot folytató cigány közösségek színesítettek. Ezzel szemben a Morava folyótól keletre, a Szerb-érchegységben a szerbek és a román nyelvű vlachok településterülete összefonódott, és a román határ közelében már a román nyelvű lakosság alkotta a többséget (lélekszámukat a térképen ábrázolt területen mintegy 80 ezer főre becsüljük).
A román fennhatóság alá sosem tartozó, így a román nemzetté válási folyamatból kimaradt vlach népcsoport körében már a 19. századtól jelentős volt az asszimiláció (Ružica 2006). Ebben szerepet játszott az is, hogy vallásilag a szerb ortodox egyház fennhatósága alá tartoztak. A fent említett tényezők, és a népszámlálási kategorizálás változása miatt (anyanyelv helyett nemzetiségre kérdeztek) a 2. világháború után radikálisan csökkent a vlachok lélekszáma. Az 1953-ban még 199 ezer vlach anyanyelvűből 1961-ben már csak 1330-an vallottak vlach nemzetiséget. A 20. század végétől azonban a vlach-románok öntudatra ébredése figyelhető meg (
Ružica 2006), aminek eredményeképp számuk valamelyest gyarapszik, és a 2011-es szerb népszámlálás nemzetiségi adatai szerint meghaladja a 35 ezer főt (0,5%). A vizsgált területen él a vlachok 2/3-a, mintegy 23 ezer fő, akik 25 településen számítanak a legnépesebb etnikumnak. Rajtuk kívül jelentősebb létszámban csak cigányok élnek a területen (45 ezer fő, 1,8%), akiknek a fele Belgrádban lakik (és mindössze egy településen képeznek többséget). Fontos még megemlíteni azt a közel 100 ezer főt, aki nem adott meg nemzetiséget a népszámlálási kérdőíven.
3.7. Bosznia és Hercegovina
Az Osztrák–Magyar Monarchia által 1878-ban megszerzett tartományban az 1879-ben megtartott népszámlálás szerint az etnikai–felekezeti csoportok mozaikosan (de nem keveredve, egymás mellett, de nem együtt)16 éltek. A térképünkre eső területen a lakosság felét a szerbek (ortodoxok) adták. Összefüggő többséget elsősorban Bosznia nyugati felében képeztek. Lélekszám szerint a második legnagyobb közösség a bosnyákoké (muzulmánoké) volt (37%), akik területileg a legkevésbé koncentráltan helyezkedtek el a tartományban. Településterületük két nagyobb részre osztható: nyugaton a Bihać–Krupa vonaltól nyugatra, míg keleten Doboj és Zvornik között. Ezen jellemzőkön túl általánosan elmondható, hogy a városok túlnyomó része bosnyák többségű volt. A horvát (katolikus) lakosság (76 ezer fő, 12%) szigetszerűen helyezkedett el a tartományban; legnagyobb koncentrációjuk Derventa (Dervent) és Brčko (Brčka) között alakult ki.
E három őshonos népcsoport mellett a 19. század végétől új nemzetiségek is megjelentek, akik elsősorban a földéhség miatt érkeztek a viszonylag alacsony népsűrűségű Boszniába, annak is főként északi részére. Az ekkor létrejött telepesfalvakat 3–14 ezer fős népcsoportok (nagyság szerint: németek, lengyelek, ruszinok, magyarok és csehek – összesen a lakosság 4%-a) népesítették be; azonban ezek mellett a belső kolonizáció is jelentős volt.
Az 1. világháború után a terület a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Az 1880–1930 közötti időszakban – bár az etnikai térszerkezet számottevően nem változott – jelentős arányeltolódás ment végbe az egyes etnikumok között. A szerb és a horvát lakosság jelentősen növelte a vizsgált területen belüli részesedését (52%-ra, illetve 16%-ra), ezzel szemben a bosnyákok aránya 28%-ra esett. A 2. világháború időszakában a nem szláv telepesek többnyire elhagyták a területet, majd a háború utáni években a lengyelek is repatriáltak (
Vranješ-Šoljan 2007). A másik lényeges változást a ’jugoszláv’ népszámlálási kategória megjelenése okozta, amely a muzulmán lakosság körében lett rendkívül népszerű (
Bottlik 2010). Az 1961–91 közti időszakban a másik két népcsoportnál magasabb fertilitású bosnyákok kiugró mértékben növelték létszámukat és az országon belüli arányukat is, amiben a horvátok és szerbek nagyobb mértékű elvándorlása is közrejátszott (Bottlik 2010).
Az 1991-es jugoszláv népszámlálás már a polgárháború előszelében zajlott; ennek megfelelően a jugoszláv nemzetiségűek (az egyik szembenálló félhez sem tartozók) száma drasztikusan visszaesett. A 19. század végétől betelepült etnikumok gyakorlatilag egy évszázad alatt asszimilálódtak környezetükbe. Ugyanakkor új fejleménynek számított a cigányság számottevő gyarapodása. A bosnyákok aránya 43%-ra nőtt; ezzel szemben a szerbek aránya 36%-ra, a horvátoké 13%-ra zuhant. Az 1992–1995 közötti polgárháború a mozaikos etnikai térszerkezetet alakította át gyökeresen, etnikailag szinte homogén entitásokat, igazgatási egységeket létrehozva.
A 2013-as boszniai népszámlálás etnikai adatai e sorok írásakor még nem ismertek, de a különböző becslések egymáshoz nagyon hasonló képet vázolnak a kommunák (općina) etnikai összetételéről (amit a 2011-es állapotot bemutató térképünkön ábrázoltunk is). Az országon belüli két entitás határa lényegében etnikai határrá vált: a Szerb Köztársaság térképünkre eső területén az összes kommuna szerb többségű, míg a Bosznia-Hercegovinai Föderáció kommunái bosnyák, illetve horvát többségűek – leszámítva a Bihácstól délkeletre, a Szerb Köztársaság és Horvátország közé eső négy kommunát, melyek szerb többségűek. A kommunák általában szintén homogén etnikai összetételűek, a vizsgált terület 81 kommunájából a becslések szerint mindössze 14 számít vegyes etnikai összetételűnek.
3.8. Szlovénia
A mai Szlovénia Murától nyugatra fekvő területének térképünkre eső részén (kb. a történeti Alsó-Stájerországban) 1880-ban a többséget adó szlovénokon kívül mindössze németek éltek jelentősebb számban (a vizsgált terület lakosságának mintegy 11%-a). Ők elsősorban a mai szlovén–osztrák határ mentén, Gornja Radgonától nyugatra (Apaško polje) éltek egy tömbben, míg a németek másik csoportja főként a városokban élt, ahol a helyi többséget is ők alkották (pl. Maribor/Marburg, Ptuj/Pettau). 1910-ig az etnikai kontaktzónában általában a németek arányának növekedését lehetett megfigyelni (11–15%). Az 1918-as államhatalom-változás azonban ezt a tendenciát megfordította: a szlovén nyelvterület belsejében élő németek száma töredékére csökkent, és mindenütt kisebbségbe kerültek, míg az osztrák határ mentén élők létszáma bár fogyott (3,5 ezerről 2,5 ezerre), de 20 faluban még mindig többséget alkottak. 1945-ben a vizsgált terület német lakossága elmenekült, illetve a kitelepítés sorsára jutott, így a szlovén Stájerország homogén szlovénlakta térséggé vált, amit csak az 1960-as évektől – döntően a városokba – beköltöző szerb, bosnyák és horvát lakosság tarkított; összesített arányuk 2002-ben nem haladta meg a 2%-ot.
____________________
1 A település értelmezésünkben a népszámlálásban megjelenő legkisebb területi egység, amely még megjelenik az adott országok népszámlálásában, statisztikáiban. Nem tekintettük településnek a városok kerületeit.
2 Romániában hiányoznak a községi (commună) szint alatti közigazgatási (település) határok. Ezért Erdélyben a magyar időszakban létezett településhatárok szerepelnek a térképen, míg a Kárpátokon kívül az egy községen belüli településeket nem választottuk el határokkal.
3 500 ezer főt meghaladó települések esetén az 1%-nál kisebb, 25–500 ezer fős helységeknél a 2% alatti, míg a 25 ezer főnél kisebb településeknél a 3%-nál kisebb részesedésű etnikai csoportokat az egyéb kategóriába olvasztottuk.
4 Az etnikai térképek színhasználatáról és ezek olvasóra gyakorolt hatásáról részletesen ld. Keményfi R. 2004. 120–140.
5 A bizonytalanságot az okozza, hogy Ausztriában, Ukrajnában és Szlovéniában 2011-ben nem tartottak népszámlálást, így a helyi becslések alapján e három térségre összesen 150 ezer főt számítottunk 2011-re.
6 Itt elsősorban a korán megindult egykézés, rohamosan csökkenő natalitás miatt elöregedő Délvidék és a magas vitalitású Északkelet, illetve Kelet (Székelyföld) demográfiai különbségeire gondolunk.
7 További 7 településen a nem válaszolók többen vannak, mint az etnikai kérdésre érdemi választ adók.
8 A népmozgalmi adatok alapján mindössze azt lehet megállípítani, hogy a konfliktus kitöréséig Kárpátalja népessége – az Ukrajnán belüli kiemelkedő, de még így is csak 0 körüli értéket felvevő természetes szaporodásnak köszönhetően – stagnált, ezen belül a magyarlakta járások értékei valamivel elmaradtak a hegyvidéki járások értékeitől (ld. Molnár–Molnár 2005).
9 Ugyanakkor az ukrán statisztika a ruszin anyanyelvűek számát még mindig az ukránok között teszi közzé, mindössze Lviv és Kárpátalja megyék esetében részletezték külön őket.
10 2002 és 2011 között a vajdasági kommunák közül egyedül Újvidéken és Péterváradon nőtt a népesség száma, amelynek ellenpontját a bánsági és az északnyugat-bácskai térségek adták, ahol a népességfogyás mértéke meghaladta a 10%-ot.
11 A horvátok térnyerése a Krajinában (Károlyvárostól, Sziszektől délre), Nyugat-Szlavóniában és Baranyában volt feltűnő, ahol a horvát többségű falvak száma több mint 500-zal gyarapodott.
12 A falu térképünkön még Černelavci részeként látható, miután önállósodására csak 2002-ben került sor.
13 Ez térképünkön nem jelenik meg, ugyanis a regionális identitásokat máshol sem vettük önálló kategóriának, így a morvák és a sziléziaiak a ’cseh’ kategóriához lettek sorolva.
14 Ebben döntő szerepe volt az 1943 után a szovjetekkel, lengyelekkel és németekkel szemben egyaránt harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) tevékenységének.
15 Azonban egész Galíciában feltűnő volt, hogy még ruszin falusi környezetben is a városok népessége általában lengyelnek vallotta magát.
Balbi A.–Czirbusz G. 1899. Egyetemes földrajz a művelt közönség számára. 5/1. köt. Nagybecskerek, Pleitz Ferenc Pál.
Ballagi K.–Király P. 1878. Egyetemes földrajz, tekintettel az országok természeti, politikai és társadalmi ... viszonyaira. 3. köt. Pest,
Athenaeum.
Bendefy-Benda L. 1932. A magyar föld szerkezete. Pécs, Erzsébet Tudományegyetem Földrajzi Intézete.
Benigni von Mildenberg, J.H. 1837. Handbuch der Statistik und Geographie des Grossfürstentums Siebenbürgen, Hermannstadt.
Bottlik Zs. 2010. Az etnikai térfolyamatok háttere Bosznia-Hercegovinában. Földrajzi Közlemények 134. 4. 443–461.
Braham, R.L. (szerk.) 2007. A magyarországi holokauszt földrajzi enciklopédiája. 1–3. köt. Budapest, Park Kiadó.
Braun L.–Csernicskó I.–Molnár J. 2010. Magyar anyanyelvű cigányok/romák Kárpátalján. Ungvár, PoliPrint.
Bulla B.–Mendöl T. 1947. A Kárpát-medence földrajza. Budapest, Országos Köznevelési Tanács.
Cholnoky J. 1918. Magyarország hegy-, vízrajza és települései. In: Lóczy L. (szerk.): A Magyar Szent Korona országainak földrajzi,
társadalomtudományi, közművelődési és közgazdasági leírása. Budapest, Kilián.
Cholnoky J. 1929. Magyarország földrajza. Pécs, Danubia Könyvkiadó.
Creţan, R.–Turnock, D. 2009. The Gypsy Minority in Romania: A Study in Marginality. Romanian Journal of Geography 53. 1. 33–56.
Csepeli, Gy.–Simon, D. 2004. Construction of Roma Identity in Eastern and Central Europe: Perception and Self-identification. Journal of Ethnic and Migration Studies 30. 1. 129–150.
Cvijić, J. 1913. Die ethnographische Abgrenzung der Völker auf der Balkanhalbinsel. Petermanns Geographische Mitteilungen 59.
113–118.
Csapodi Cs. 1942. Az északnyugati magyar–tót nyelvhatár megváltozása és a katolikus restauráció. Budapest, Szerző.
Danyi D.−Dávid Z. 1960. Az első magyarországi népszámlálás (1784−1787), Budapest, KSH.
Dányi D. et al. 1975. Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1786−87, Budapest, KSH.
Demian, J.A. 1806. Darstellung der Oesterreichischen Monarchie nach der neuesten statistischen Beziehungen Bd.IV. (Statistische
Beschreibung der Militär-Gränze), Wien.
Durst J. 2010. „Gondolom, hogy cigányok... ennyi gyerekkel...”: etnicitás és reprodukció két észak-magyarországi romungro közösség példáján. In: Feischmidt M. (szerk): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet. 173–194.
Eberhardt, P. 1994. Liczba i rozmieszczenie ludności polskiej na Ukrainie w XX wieku. Czasopismo Geograficzne 65. 2. 125–163.
Eberhardt, P. 1996. Miedzy Rosją a Niemcami. Przemiany narodowościowe w Europie Środkowo-Wschodniej.... Warszawa, Naukowe
PWN.
Fassmann, H.–Musil, E.–Bauer, R.–Melegh, A.–Gruber, K. 2014. Longer-Term Demographic Dynamics in South-East Europe: Convergent, Divergent and Delayed Development Paths. Central and Eastern European Migration Review 3. 2. 150–172.
Fényes E. 1842. Magyarország statistikája. Pest, Trattner–Károlyi.
Gawryszewski, A. 2005. Ludność Polski w xx wieku. Warszawa, PAN Instytut Geografii i Przestrzennego Zagospodarowania.
Gyurgyík L. 2014. A szlovákiai magyarság demográfiai folyamatai 1989-től 2011-ig. Különös tekintettel a 2001-től napjainkig tartó időszakra. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Hablicsek L. 2008. The Development and the Spatial Characteristics of the Roma Population in Hungary Experimental Population Projections till 2021. Demográfia 51. 5. 85–123.
Hunfalvy J. 1863. A Magyar Birodalom természeti viszonyainak leírása. 1. köt. Pest, Emich.
Ischirkoff, A. 1915. Das Bulgarentum auf der Balkanhalbinsel im Jahre 1912 (1:1.500.000). Petermanns Geographische Mitteilungen
61. Tafel 44.
Jordan, P.–Kocsis, K.–Eberhardt, P.–Lozovanu, D.–Mironjuk, V.–Partl, F.–Šabilj, O. 2006. Ethnisches Bewusstsein in Mittel- und
Südosteuropa um 2000 (1:3.000.000). Atlas Ost- und Südosteuropa 2.9-G9. Wien, Österreichisches Ost- und Südosteuropa
Institut.
Kalmár G. 1932. Magyar hazánk és népei. Budapest, Szent István Társulat.
Kapitány B. 2013. Kárpát-medencei népszámlálási körkép. Demográfia 56. 1. 25–64.
Katus L. 1988. Nemzetek és népszaporulat. In: Glatz F. (szerk.): Magyarok a Kárpát-medencében. Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó.
171–174.
Kemény I.–Janky B. (szerk.) 2003. A cigány nemzetiségi adatokról. Kisebbségkutatás 12. 2. 309–315.
Kemény I.–Janky B.–Lengyel G. 2004. A magyarországi cigányság 1971–2003. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA ENKI.
Keményfi R. 2004. Földrajzi szemlélet a néprajztudományban: etnikai és felekezeti terek, kontaktzónák elemzési lehetőségei. Debrecen,
Kossuth Egyetemi Kiadó.
Kertesi G.–Kézdi G. 1998. A cigány népesség Magyarországon: dokumentáció és adattár. Budapest, Socio-Typo.
Kiss T. 2012. A 2011-es romániai népszámlálás tanulságai és következményei. Pro Minoritate 2012. ősz. 9–26.
Kniezsa I. 1941. Adalékok a magyar–szlovák nyelvhatár történetéhez. Budapest, Athenaeum.
Kocsis K. 2003. A Kárpát-medence változó etnikai arculata (1989–2002). Kisebbségkutatás 12. 4. 706–714.
Kosiński, L. 1964. Migrations of population in East-Central Europe from 1939–1955. Geographia Polonica 2. 123–131.
Kovács A. 1920. Magyarország népességének fejlődése a török uralom megszűnte óta. In: A magyar béketárgyalások: Jelentés a magyar
békeküldöttség működéséről Neuilly S/S-ben 1920 januárius–március havában. 1. köt. Budapest, Egyetemi Ny. 36–46.
Kovács A. 1925. Nemzetiségi erőviszonyok a történeti Magyarországon. In: Emlékkönyv dr. gróf Klebelsberg Kuno negyedszázados
kultúrpolitikai működésének emlékére. Budapest, Budapesti Hírlap Ny. 615–630.
Kubinyi A. 1996. A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. Történelmi Szemle 38. 2–3. 135–161.
Lagzi G. 2009. „Lengyelek, de másak”. Lengyel kisebbségi közösségek a volt Szovjetunió területén és Lengyelország nemzetpolitikája.
Budapest, EÖKK.
Langhans, P. 1919. Nationalitätenkarte von Galizien 1–3. (1:400.000). Petermanns Geographische Mitteilungen 65. Tafel 6., 8., 9.
Leonhard, J. 1818. Lehrbuch zur Beförderung der Kenntniss von Siebenbürgen, Hermannstadt.
Molnár J.–Molnár D.I. 2005. Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. Beregszász, Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség.
Mušinka, A.–Škobla, D.–Hurrle, J.–Matlovičová, K.–Kling, J. 2014. Atlas rómskych komunít na Slovensku 2013. Bratislava, UNDP.
Nagy L. 1828. Notitiae politico-geographico-statisticae Hungariae, partiumque eidem adnexarum I−II. Buda, Landerer.
Pénzes J.–Pásztor I. Z.–Pálóczi Á. 2015. Cigányság Magyarországon – adatforrások és hátterük. In: Kozma G. (szerk.): Facultates sine finibus Tanulmányok a „Süli-suliból”. Tiszteletkötet: Süli-Zakar István professor emeritus 70. születésnapjára. Didakt Kft., Debrecen. 168–178.
Petrichevich-Horváth E. 1924. Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről. Budapest, Pesti Ny.
Preda, M.–Zamfir, C. 2002. Romii în România. Bucureşti, Expert.
Ružica, M. 2006. The Balkan Vlachs/Aromanians. Awakening, national policies, assimilation.
Sekulic, D.–Massey, G.–Hodson, R. 1994. Who Were the Yugoslavs? Failed Sources of a Common Identity in the Former Yugoslavia. American Sociological Review 59. 1. 83–97.
Szabó I. 1941. A magyarság életrajza. Budapest, Magyar Történelmi Társulat.
Szuhay P. 2007. Romakutatások. In: Kovács É. (szerk.): Közösség-tanulmány. Budapest–Pécs, Néprajzi Múzeum–PTE-BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék. 88–103.
Tátrai P. 2015. Transformations of the ethnic structure in Hungary after the turn of the millennium. Human Geographies 9. 1. 79–96.
Teleki, P. 1923. The evolution of Hungary and its place in the European history. New York, Macmillan Co.
Teleki P. 1934. Európáról és Magyarországról. Budapest, Athenaeum.
Thirring G. 1938. Magyarország népessége II. József korában, Budapest, MTA.
Varga E. Á. 1998. Fejezetek a jelenkori Erdély népesedéstörténetéből. Budapest, Püski.
Veres V. 2015. Népességszerkezet és nemzetiség. Az erdélyi magyarok demográfiai képe a 2002. és 2011. évi romániai népszámlálások tükrében. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó.
Virág T. 2006. The regional ghetto. Review of Sociology of the Hungarian Sociological Association 12. 1. 51–70.
Vranješ-Šoljan, B. 2007. Maria Szumska Dabrowska o poljskim doseljenicima u Bosni 1935. Časopis za Suvremenu Povij est 38. 3.
955–965.
Wellmann I. 1989. Magyarország népességének fejlődése a 18. században. In: Ember Gy.–Heckenast G. (szerk.): Magyarország története
1686–1790. Budapest, Akadémiai Kiadó. 25–81.
Zeidler M. 2002. Társadalom és gazdaság Trianon után. Limes 15. 2. 5–24.
