Mi hosszu volt a küzdelem!
Eltartott majd egy századig,
Mig végképp gyözhetett az eszme,
Melynek vezére te valál.
Mert halva is küzdél te érte
Miként Attila elesett
Vitézinek nagy árnyai...
Oh a te szemfedőd is egy
Lengő fehér zászló vala,
A mely közül igézetes
Rajongással csoportosultak
Az ifju szellemharczosok.
Nevedhez annyi annyi kötve!
Megérthetetlen értelem!
Mert bölcs valál-e, ki lemond, vagy
Rajongó a ki álmodik?
Biró ki itél, s védő atya,
Apostol és rá vértanu,
Mindegy személyben! Mennyi vagy!
Gyermek, ki édes anyja hangját
Először érti meg, s anya,
Ki gyermekének hangot ád.
Lehullott égi szikra, mellyet
Sötét éjelben a vihar
Enyészetes szárnyára kap;
Majd lángoszlop, mely ott világit
A megválasztott nép előtt.
Két halma van magyar hazánknak
Két végzetes megszentelt halma:
Pannonhalom és Széphalom,
Amott Árpád, emitt Kazinczy!
Onnan szerezte vissza egyik
Az ős hazánk drága földét,
Az ifjú szép had onnan indult
Az összetiprott ős berkekbe
Hadurnak uj oltárt emelni.
Pannonhalom és Széphalom!
Innen Kazinczy lelke indult
Eszméi fényes táborával,
Hogy visszaadja a magyart magának,
Ki annyi küzdés s vész után
Nem látva eszmecsillagot
Erő s lélekben összezsibbadt.
Pannonhalom és Széphalom!
Legyen megáldva e halmoknak
Föltámadásunk két halmának
Minden parányi porszeme.
Ugy lőn. Ugy lőn! A vén idő
Egy ujabb kornak bölcsejét
Szelid kezekkel ringatá.
Eljött a kor, midőn a hajnalt
A nemzetnek borus egére
Nem vérrel kelle festeni.
Nem hozhatá föl azt egére,
Nem más, a szellem napja csak.
S ki eddig kardot forgatott,
Nem ismeré ki a magyar magát;
Megállott a szilaj folyam,
Mely régi medrét elveszité
S belé hullván szemét, porond,
Enyészett, lassan tespedett.
Magyar se volt már a magyar
Beszélni többé nem tudott,
Csak lassan még lélekzeni.
S te megjelentél nagy vezér,
Hazánk uj alkotója te!
S zászlód nyomában gyözelem kelt —
Meghódolt neki — nem a föld —
De a mi többé gyözhetetlen:
A lég, a mely magyar dalokkal,
A sziv, mely forró vágygyal, és
A fő, a mely eszmékkel telt meg.
Egy uj, egy nemzetéledt támadt,
Ifju s örök.... Oh, hogy neked,
Ki millioknak éltet adtál,
Neked, neked meg kelle halnod!
De a mosolygó ösz alak,
A tiszta szellem itt maradt
Maiglan a küzdők előtt,
Kik a megkezdett gyözedelmet
Neveddel folytaták tovább.
S most eljövének ünnepedre,
Hogy kincsüket, zsákmányukat
Itt lábaidnál mind lerakják. —
Az eszmék lengő zászlait,
Igét hivő ezrek hitét,
Ezrek forró reményeit,
Ezrek szivét, mely mind magyar,
Mely nemzetet, hazát szeret;
Mert mind te tőled származott:
Erő, vágy, sejtelem, tudat,
Mind eszméd virágai;
S mi hervadó füzér helyett,
Ezekkel hódolunk neked,
Atyánk! vezérünk! teneked!
S neked könyörgünk, hogy könyörögj
Mi érettünk mi istenünknek,
A magyarok nagy istenének:
Hogy áldja meg törekvéseinket!
Legyen velünk tovább is a hon
Vér nélküli küzdelmiben, hogy:
Mi kard által volt egykoron,
Legyen a szellem által is
Dicső, nagy, s boldog a magyar!
