„El nem képzelheted, milyen nehezen jöttem ki Miskolcról! De az nem is lehete másképen, minekutánna benne öt napot a legérdemesebb emberek társaságában töltöttem el. – Három órakor reggel már fogva voltak lovaim; s nem tölt belé két óra, míg Szikszóra értem, noha azt ide egy statiónak tartják, ennyit teve a reggeli égett bor és a jó áldomás ígérete!
Miskolcról Zsolcáig egy három fertályig tartó töltés van, a Sajó miatt, mely magában ugyan nem nagy víz, de mikor a hegyeken a hó olvad, vagy zápor esik, szélesen kiönt. Erről most tisztán láttam ki a Carpathust, melyre az Avasról oly haszontalanul kandikáltam, mert közötte és Miskolc közt semmi magas hegy nincsen. Bár csak közelebbről láthatnám hamarább! De ha majd Kassán, Eperjesen és Lőcsén is olyan barátokra akadok, mint Miskolcon akadtam, közel belé telik egy hónap, míg odaérek, s vége lesz a botanizálásnak.
A töltésen túl (engedd elbeszélleni ezt, ha talán sietsz is Kassát esmérni) utam nagy darabon felfelé ment. Hiába szólítgattam kocsisomat, kinek rövid ümegje alatt barnás hátagerincét hízelkedve ölelgették a kedves etéziák a nyeregben. „Ami nem lehet, uram, csak nem lehet; de érjünk fel csak ama partra, majd úgy megyünk lefelé egész Szikszóig, hogy a tatár sem ér utól”, felele magyar szíves egyenességgel. Rábíztam a hajtást; befeküdtem kocsim szegletébe, s a legédesebb reggeli álom szálla meg, melyből csak a nagy rázódás vert fel, midőn kocsisom a meredek partról nyargalva szaladt a tatárok előtt lefelé! – Már előttem feküdt rétes völgyében a kálvinista Szikszó (mert hogy az, gothiai munkájú tornya s szalmafedeles házai velem kitaláltatták, minekelőtte szemeim a vitorlán keresztet vagy kakast láthattak) boldog szőlőhegyeivel, melyek dél és nyugot felől nem magas hegyeit egészen elborították. Jobbkéz felől mintegy két mértföldnyire a zemplényi hegyaljai hegyek széleit; balkéz felől a késmárki s forrai termékeny szántóföldeket, középen pedig azt a zöldelő rétet láttam, melyből néha a Tiszába lesiető Hernád csillámlott. Bővséget mutatott mind a már sárgulni kezdő vetés, mind a föld fekete anyagja, s ehhez hozzájárulván a környék szépsége, leginkább pedig Miskolc szomszédsága, azt óhajtottam, hogy bárcsak ennek à la Rousseau lakosa lehetnék.
De bezzeg ellenkező az, amit neked a Forró és Szina közt fekvő környékről mondhatok. Apró domb, lapos, keskeny völgy, kiritkított erdőség, félig kiégetett, elcsonkított tölgyfák azok, amelyeket itt az utazó lát. Bízvást ezt a környéket adhatta volna birtokul Judásnak Klopstok. – Hát útjai! óvd ettől a vadrácot is, Isten! – szörnyű rázását s lökéseit, egyedül a regéci vár elpusztult falainak meglátása türette el velem, melyet régenten fejedelem Rákóczi bírt. Most az, valamint hajdan is, együvé van kapcsolva a sárospataki dominiummal, és – kameralis.
Ez a görbe ország Forró mellett kezdődik, és egész Hidasnémetiig tart, és így jó három mértföldnyire. Kocsisom azt beszélte, hogy Abaújnak egy egész szolgabírósága, melyet cserháti járásnak neveznek, szintolyan, mint a garadnai környék. – Kár, hogy azt garadnai járásnak nem nevezik. Ez a fertelmes szó egészen hozzá illend görbeségéhez.
Enicke, Kassa és Szina között, szalmás alacsony tót házakat, s egytornyas s négyoldal-bástyás kastélyt mutat, en gout d'antique moderne, melyet én még rendetlen s alkalmatlan volta mellett is annyira szeretek. Ezt a b. Meskó família bírja. Parton fekszik, s keletre szép tér réteket, erdős, magas hegyeket s ezeknek nyílása között a szalánci vár omladékait látja sok apró falukkal.
Láttam innen Újvárt is, mely a vármegyének nevet adott. Most az egy közönséges, díszetlen falu, egy kálvinista templommal és gróf Csákyaknak udvarbírói lakásokkal. Föld-vára alatt megyen el a Hernád.
Zsebesnél, Kassához három fertálynyira, már kezdődik a chaussée, s egyenes lineában megyen szinte a városig. Balkéz felől emellett nyugodalmasan, de minden ékesség nélkül fekszik foltozott zsindelyezetű épületeivel, az agg diófák árnyékában Bárcza, mely a még most is élő törzsökös famíliának Bárczay nevet ada. Kivánnám, hogy Bárcát Kassához ily közel bírhatnám s Bárczaynak hívnának. Kő ugyan bőven nem maradna épületeiben; de kevés vén diófáim úgy maradnának, amint most állanak, akármiként aber-ozna kertészem, utat mérő sinórjával.
De előttünk a város! – – Egy hegyszögben fekszik az, körűlvéve mindenfelől apróbb vagy magasabb hegyektől, melyek közűl az, amely túl rajta mintegy félórányira emelkedik, legmagasabb, és a bécsi néma-barátokéhoz hasonlít, csakhogy tetején semmi klastrom nincs, és hogy oldalait darabonként szántogatják. Az enyészetre fekvő dombok gabonát, a keletre fekvők pedig bort termenek. Ezek közt a város alatt lefolyó Hernád szép réteket mosott, s nincsen is másfelé Kassának semmi nyílása azon kivűl, amelyen én jöttem. A város hossza a chausséval egy lineában fekszik, s ez csinálja, hogy az idegen utazó, míg a városba be nem ér, a kevély nagy templomon s egynehány tornyon kívül nem lát egyebet, hanem csak setét zsindelyezetet. – A külsőváros széles helyen, de nyomorult viskókból épül; s amin szemem nagyon felakadt, az, hogy az utazó, midőn Kassa felé közelít, legelől is akasztófát és temetőt lát. – – Nem lehetett volna-e a temetőnek egyik vagy másik oldalon helyet találni? – s be szép spektákuluma volna a chausséen kocsikázó kassai szépségeknek, ha közel hozzájok holt testek lebegnének a kötélen, s a napenyészeti szellő dögpárát lehelne feléjek.
Nyolc óra után vala az idő, midőn Kassára beértem. Kocsisom a fekete sashoz vitt, azt állítván, hogy a városban bent több fogadó nincsen; s én meg is nyugodtam rajta, mert az épület külső formája sokkal bíztatott: de óvjon az Isten minden útast tőle. Közel kelle egy fertályig várakoznom, míg a sok béna vendégfogadói nimfák, a konyhát üresen hagyván, fülönfogva hozták elő a kelnert. Nem kaptam szobát az utcára, mert azok el voltak foglalva egyről egyig, s egy tömlöcforma setét szurdikban vontam meg magamat. - „"Parancsol valamit vacsorára nagyságod?” kérdé a kellner, mihelyt a lábomat a küszöbön betevém. „Esznek itt idegenek?” –„Ó számosan!” – „Mikor?” –„Félóra múlva”, – „Kik?” – „Gavallérok, s más ifjú emberek őexcellenciájától, a vármegyétől, s az Unterkommissiótól.” – „Jó! én köztök eszem!” – Elővettem pálcámat, s kimentem körültekinteni a várost.
Kassának alsó kapujától a felsőig, és így 1070 lépésnyire, egy annyira széles utca nyúlik el, hogy azon a nagy templom is elfért, mégpedig nem hosszában, hanem keresztűl rajta. Szerencséjére a városnak és minden jó ízlésű lakosinak, nem Friedrich építette azt, és így utcája nem schnurgrad épült, hanem irreguláris csavargású ellipsisre. – Centum capita appono (ezt a fogadás formuláját a vacsora mellett tanultam), hogy Berlin egyenes utcái, akármely punctum visust válasszon a néző rajta, nem fogják szemeit úgy gyönyörködtetni, mint midőn Kassának felső kapujában megáll, s a házak falain égő lámpásokat szinte az alsó kapu körül lévő házakig kiláthatja. – Ami nekem első körülnézéssel leginkább tetszett, az a város nagy utcáját két ágban keresztülfolyó csermely-patakocska. Úgy nevezem én is ezt a kassaiak után, mert amint a vacsora alatt tapasztaltam, ezek nem tudják, hogy a pataknak, mely a Bach-tól jő (szintén úgy, mint a part a Bord-tól), igaz magyar neve a csermely. Micsoda nagy szolgálatra van az, ha tűz támad! milyen nagyra a szemétkihordásban.
De jaj annak, aki itt gyalog jár! Az apró hegyes köveken, mert ilyennel van kirakva a város, úgy elfáradtam máris, mintha egész nap homokon jártam volna.[...]”

„Perjéig Krasznától mintegy másfél órányira nem jövék nagy bajjal, az út szántott és dombos, nem meredek földek közt mene. Mit állottak ki ma lovaim, mit magam, nem képzelheted, s én szinte rettegek annyiszor panaszlani előtted az út alkalmatlan voltát. De viszont azt a gyönyörűséget sem képzelheted, amit nekem a szép nap ada. Maga ez méltó vala, hogy idejőjjek, hogy magamat ma kifárasszam. Csereimtől kínos érzések közt váltam el. Rettegtem, hogy szemei engem többé meg nem látnak, ha utamat Kraszna felé veendem is, melyet annyival inkább óhajtok, mert sem magával, az igen nemes lelkűvel, nem éltem ki magamot, sem nagy kincseivel. – Az eső mindig esett s mind inkább romlottak az utak. Horváti, a most meghalt statuum praeses, gróf Teleki Lajos birtoka, balra maradott, nem messze az úttól. Cserei embert külde előre, hogy hat ökör várna készen. E tájon lóforspontot az utas sehol nem talál s az egész Erdélyben egyedül a székelyeknél és szászoknál – s amint a faluba beérek, az ökrök az utcán várának.
A hely egy beszkedi faluhoz hasonlít s elfelejtett nyugalmas szegénység képét viseli. Hosszan nyúlt, noha nem nagy, s dombjairól sok apróbb patakok zuhogva ömlenek a nagyobba, mely a helységen végigfut. Feküdne Helvétiában a hely, Gessner nem pirult volna kalendáriumi részei közé felvenni s ismerné egész Európa. Az ökröket befogák anélkül, hogy mi az oláhokhoz s az oláhok mihozzánk szólanának, mi, mert látánk képeiken, hogy nyelvünket nem értik, ők a nekik tulajdon rettegésök miatt. Szánás érzéseit támasztá bennünk látások.
Amint a hegy emelkedék, kiszállottam szekeremből, s gyönyörködve nézém mindenfelé az erdőség szép szakait, s vissza- meg visszatekingeték a kedves fekvésű falura és a nagy kincsű Krasznára. Egy lovas, ki Kraszna felől jött és Bánffyhunyad felé igyekezett, utolére, leszálla lováról, s tolmács lőn közöttem és oláhim között. Enyelegni kezdék velök, hogy őket felbátorítsam, felvidítsam, hogy közelebbre vonjam magam felé; haszontalan vala minden igyekezetem, nem tudtam semmi mesterséggel kikapni némaságokból.
Azt a szót, hogy Erdélyben oly hegyeket fogok mászni, mint a tokaji, nagyításnak vevém elindulásomkor, olyakkal szólván, kik Erdélyt látták, de most előrenézvén Nyires felé s Kraszna felé hátra, nagyításnak többé nem vehetém, nagy nagyítás éppen ugyan nem vala. Csakhogy ez a bérce a Magyarországot és Erdélyt elválasztó Meszesnek, itt a maga csúcsainak sorában áll, mely miatt magasságát a szem fel nem veheti, lábain sok faluk foghatnának helyt. Meredekségét inkább is érzém az ereszkedőn s lányom enyelgései közt, ki kendőjét teleszedé virágokkal, anyja, testvérei s egy szeretett barátnéja nevét sikoltozá, felejtém, ami ijesztgeté szemeimet. Végre egészen eltikkadva a legfőbb ponton valék.
Hah! Mily rezzenő pillantat! Előttem fekvék az egész Erdély. És bár eléggé érezhetőleg önthetném szóba, amit láttam. De, ha a tájfestés szóval és nem rajzolatban mindig sikeretlen is, minthogy az efféle leírások az iskolák szólása szerint, nem az idő, hanem az űr tárgyai: annak, amit mondok, ha leveleim megjelennek, lesz az a haszna, hogy segélhetik azoknak érzéseiket, kik e cikkelyt itt fogják olvasni. Megfordulék sarkamon, s valamerre tekinték, éjszaktól keletig s onnan tovább dél és nyugot felé, dombot láték és völgyet, s úgy dombot és völgyet minden lapály nélkül, mint midőn a kertész spallérja tetejét zsinór után nyirdeli. A Kárpát ága, mely Késmárk mellől Máramaroson s tovább aztán a Székelyföldön megyen le Szeben és tovább Fogaras mellé, a távolság miatt elvesze szemeim elől, elveszének az abrudbányai s hátszegi rengetegek is. Egyedül a Blagyásza üté ki magát, amerre Belgrádot képzelhetém, a dombok és völgyök örök síkja közűl s oldalain foltonkint fehérle még mostan is a hó. Szótalanul állék itt. Úgy tetszék, mintha valamely Isten egy magasan kiálló pontról nézte volna sok ideig a habokban hánykódó tengert, s tündérbotjával egyet ütvén, éppen most parancsolta volna, hogy a tenger azon alakban változzék földdé, de már benőve erdőkkel, melyben egy perc előtt hánykódó hab vala, s még előttem nem volt megteremtve az új föld embere, még nem voltak megteremtve állatjai, mert innen nem vala látnom semmi falut, semmi tornyot, semmi kalibát; a táj ember nélkül, nyáj és marha nélkül, madár nélkül volt.
Láttam hazámnak sok tetőjét, s nem könnyen mulaszték el valamely alkalmat, hogy a legmeredekebb bérceket is megmászván, rólok körültekinthessek s ismervén a különbséget azok és ezek közt, elmondhatom: e látvány egyetlen a maga nemében, s planétánknak talán semmi más pontján fel nem találtatik. A királyi Tátra, a budai, pozsonyi, tokaji, s csak az újhelyi tetők is, szebb tájat terjesztenek el a szem előtt, ott nagyobb és kisebb, hegyesebb és domborúbb hegyeket, messzire elnyúlt síkot, sok városokat és falukat, nyájakat és embereket látni s a hajókat vivő Dunát és Tiszát, az árkaiból messzire kiömlő Bodrogot s így a darab stafirozva van. Itt mindezekből éppen semmi. Magam valék itt lovaimmal, szekeremmel, cselédeimmel s ami rémítő az érzésben vagyon, az még nagyobbadék azáltal, hogy a nap is el vala rejtve, s az egész golyóbisát felettem mindenfelé bús felhők borították el.
Messze mértföldekre terjede horizontom, s képzelhetni a kék szín mint vesze el, a feketés zöldön kezdve a veresellő, sárgálló fehérig, hol azt az égnek végszínétől nem lehete megkülönböztetnem. Ha, amit itten láték, tárgya lehetne valamely művész ecsetének, óhajtanám, festené valaki. De az a bús és sötét egyenlő, minden változás nélkül, vásznan, annál inkább rézbe metszve, nem tehetne kívánt hatást, mint egy tengerpart, és sziklák s hajó s légi perspektíva nélkül, s a Claude-Lorraineket és Verneteket, kik egy alig érezhető rándítással tömérdek messzeséget tudának átvinni darabjaikba, kifárasztaná. Itt magát kell látni az egyszerű, puszta nagy természetet, s ily bús fellegzetek alatt.
Az eső, mely szerencsémre inkább csak harmatként permeteze, egyszerre nagy szemekben kezde esni, s szekérbe ülénk, rettenetes meredekségeken ereszkedénk le a hegy oldalán s keresztül a kimosott sok árkokon. Végre elérém azon csinált útat, mely Váradról Kolozsvárra viszen, s Pajknak s feketetói útnak neveztetik. Lovaim, mióta Magyarországot elhagyám, itt nyargalának legelőbb.
A csinált út nem tarta sokáig, s ismét nehéz helyekre jutottam. Messze földre még itt sem láték semmi falut, azok a völgyekben épültek s a völgyek szűkek, csavargók. Közel egy óra múlva azután beérék Nyiresre, s miként örvendék, hogy itt állást találtam a fogadó mellett, s mind állást, mind fogadót kettőt! De egyike s másika az utazónak csak annyiban használhat, amennyiben maga s cselédjei s szekere meg nem áznak. Ez így van többére a mi Hegyaljánkon is. Ha Kraszna tömött kosárral nem eresztett volna útnak, éhen mennénk vala tovább. Erdélyben bevett szokás a jól eltartott útast alamizsnával ereszteni tovább. Ez nálunk nincsen úgy; s ez emelné Erdélyt, ha azt nem kelle mondanom, hogy mind itt, mind ott az útas, szabadon hajt be az udvarházakba s bizonyos, hogy bizakodása vakmerőségnek nem vétetik azon házainkat kivéve, hol a honi jószívűség helyett idegen hidegség foga helyt. S ilyen házaink vannak, de hála érte a krisztianizmusnak, kevés számban.”

„Gróf Gyulayné meg akará látogatni férje testvérét, gróf Bethlen Ádámnét a gyógyi fürdőben s elvégzénk, hogy ott fogunk elválni egymástól. Én tehát előremenék Siposhoz Tordára s Naláczyhoz Bábolnára, s az elsőnél a másodikkal fél, a másodiknál az elsővel egy napot és egy egész álmatlanul s örök beszélgetések közt töltött szép éjet mulatván, Gyulayval és Döbrenteivel Gyógyra betérék.[...]
A fürdő birtokos ura, kászonyi báró Bornemisza Leopold, vendéglé az ide gyűlteket, s minthogy én is a gróf Gyulayné házához tartozom, éltem a szerencsével. S ez nekem alkalmat ada Erdélynek nehány tisztelt fiaival és leányaival megismerkedni, s az itt lebegő lelket még inkább megszeretni.
Barátim bennem nagy ideát támasztának egy helvéciaihoz hasonlító vízomlás felől, melyet itt látni fogok s a szó nekem hihetetlennek látszék, midőn Gyógyot még nem látám, hihetetlenebbnek, midőn meglátám; mert hogy lehetne e magas, de nem vad dombon oly zuhanó? most önkényt vallom, hogy várakozásomat kevés esetekben látám inkább felülhaladva, mint e hihetetlenkedésemben, s a természetnek e csudáját legbuzgóbban most én hirdetem.
A fürdő a dombnak éppen a tetőjén van, s ott bugyog elő a föld kebeléből a víz számtalan forrásokban, s patakká válván, két ágra szakad.
Útunk ide, le a fürdő épületei körül, azon ága mellett mene el, mely egy-két rossz malmot hajt, és minthogy árkában sok apróbb és nagyobb kődarabok állanak, nagy zajgással s tajtékokat hányva futja meg futását. Mely kedves volna itt tölteni egy Claude Lorraini éjt a hold szelíd fényében, vagy midőn a fellegek pusztítást készítve torlódnának, egy Salvator Rosait, egy Ossziánit!
Másik ága ettől mintegy kétszáz lépésnyire ömöl alá. A két víz között málés és gyümölcsös kertek állanak. Látám meredekké válni a domboldalt, de hihetetlenkedésem el nem hagya. S íme a cascade előtt állánk. A falmeredekségű hegyoldal, nem várt, nem képzelhetett magasabban, be van nőve felőlről bokrokkal; alól a mélységben vad surjány borította el a víz futását.
Első szabad esése, a tető mogyorói közűl, egy pár ölnyi. De itt nagy csúcs kél elébe, s felkapja a patak esését s úgy szalad ezer apró mozdulásokban, millió meg millió csillám közt alá a mélységbe, mint egy eleven ezüstlepel. Az Armida kertjeinek nem lehete szebb forrása, s aki odajárult volna, azt hihetné, hogy a vízben a szép tündér élte folya el. Magát a legfelsőbb szökést egy kifúrt hordónál is könnyű képzelni, az eleven leplet, e számtalan csillámlásokkal s apró csendes mozdulásaiban látni kell. Nekünk, kik a Svájc cascadjait csak az Aberli és Gessner rezeiből ismerjük, képzeletünk e szép rezgések felől nem lehet.
És aztán az a szédítő tető, honnan a víz a domb homlokán, a bokrok homálya alól, csendesen szökik alá, s az a szédítő mélység, hová lábaink alatt rohan, ki képzelheti ezt kisebb, vagy nagyobb réznyomtatványon ily nagynak?
A víz mészrészeket rak le, s ezek sokára ott is követ termesztenek, ahol az nem volt. Számtalan hártyásodásokat lelék a víz körül, s egyedül töredékenységek volt oka, hogy innen örömeim emlékére egy darabot el nem hozék. De ha az idő ottan is csinál követ, ahol előbb nem vala: viszont azt is teszi, hogy ne legyen, ahol volt. Amely torok lábaink előtt nyílt, hogy Lotti és a lányom kénytelenek valának a gyümölccsel gazdagon megrakott szilvafák ágaikba fogózni, ott ily szirt fekszik, befutva szederinakkal s egyéb gazzal. Azt a kő terhe s a szakadó víz repeszték le toronyi magasságáról.
S e skálán mérve, mely rövid az emberi élet s mióta áll ez a minden, hogy most így állhat már?
Feltevém magamban, hogy virradatkor ismét itt leszek, s a szép látványt a kelő nap tüzében fogom nézelleni, mert délután a víz árnyékban álla. De aki Kissel csak egy éjet tölthet, annak nappallá válik éjjele, és minthogy a természet a maga adóját el nem engedi, éjjellé viszont reggele s elszunnyadásom a reménylett örömtől megfoszta.
Közelítve az elválás órája s akarám, estem volna által rajta már. Szekereinket előre küldénk a kisded falu végéig, mely a fürdő alatt a sivatag tetőn megtelepedék. A grófné s minden gyermekei s főnótárius úr a szekerig kísérének. Elfogódott, összeszorult szívvel csókolám meg a legjobb asszony, a legjobb gyermek kezét, és a valóban nagy embert és még egyszer az én Lottim kezét, s most még egyszer a grófnéét s lelkemnek örök kedvesei elmaradának.[...]”

„Mely szép, mely sok örömet ígértem magamnak utamra és mely kevéssé érém el, amit vártam! Rosszabb órában indulnom nem lehete. E szomorú hat nap új csorbája életemnek. A tél keményen érezteté uraságát a már már közelítő tavasszal; kerekem csikorga a hóban, és minthogy a mély sár hirtelen fagyott bé, s a nyilások bé nem verődhettek, minden nyomom el-elakadt. Az eget borongó fellegek fogák el, hó a földet egész utamban és köd azonfelül, s a bús homályt nevelé a szél, untalan sepergetvén a hó fagyos hártyájáról ami tegnap és az éjjel szárazon hullonga, s a régibbhez nem tuda ragadni, hogy gesztelyi tetőről az óriási Tátra szirtcsúcsait, Kövesdnél a végig láthatatlan lapály helységeinek sokaságát, hegyes tornyaikkal, mint az árbócos gályák, s az Eger tetőjit is tovább a királyi Mátrát, melyeknek látása az utazónak minden alkalmatlanságot és bajt felejthet, most, mint másszor, nem láthatám. És mintha valamely visszás istenség előre akart volna lakoltatnom rám váró örömimért, egész hosszú utam alatt nem találék ismerőst, nem idegent, ki figyelmem kívánhatná.
De baj nem tarthat mindég, mondám, szenvedésim Bag mellett valóban véget értek; a homok itt inkább engedé magát ellapíttatni mint amott a fekete agyag s lovaim amit egész utamban nem tehetének, elkezdettek ügetni.
El vala sötétedve az est, midőn a gödöllői vadas palánkjai mellett elmenék, s már fájlalám, hogy a gyönyörű völgyet, mely itt bús szépségben fut szinte Besenyőig, bár téli ékeiben meg nem fogom láthatni; de íme teljes fényében kele fel a Hold, s a tündértáj ennek poétái világánál még tündéribbé leve, mint midőn azt egyébkor a nappal prózai fényében történt vala látnom. Kedves borzongások alatt repültem el a boglyas tölgyek és az ifjúkor erejében vénhedő topolyák csoportjai közt, s a szokatlan bájvilág, ezek a feketéllő árnyak, kedves játékban a hóval, köddel, még új díszt adának a szép helynek.[...]
Némely utas itt menvén el Hatvan felé, visszapillant majd a dombjának déli oldalán elterült Aszódra, mely a Podmaniczky-ház két pavilonával kevélykedik, s emlegetni fogja, hogy ott, a predikátor házánál született, hogy ott neveltetett egy férfi, kit én lelke, tudományai, szeplőtlen szíve miatt szerencsétlenségemre szerettem, kinek barátsága életem legfőbb öröme, legfőbb kevélysége volt. Bár az ifjabbak azt is érezzék, hogy veszélyes időkben a gondolatlanság annyi, mint a vétek, és mindazt, amit ez tovább gondoltat.
Gödöllő nem az többé, aminek egykor ismerém, mert amiolta az a Szép és Jó Györgyén [Tápiógyörgyén] lakott, arra vevém inkább utamat. A nagy királyné által, ittléte emlékére (178?) várnak nevezett kastély tornyos fedeleit balra, jobbra a földmívesek nyomorú lakjaikat akácerdő fedi el, s azok a liliputi kerítések, azok az árkok, melyeket nem vala nehéz átlépni, azok a gyűszűnyi vártaházak nem látszanak többé. A harmadik Grassalkovics most a legszebb ízlésű kertben lakik, s a kevély lak a szegény viskókat, a szegény viskók a hercegi lakot kölcsönösen nem pirítják.
Egyenesen vont út viszi az utast egész Kerepesig, s a szekérút mellett, balra két sor olasznyár közt megyen a gyalogló. Itt már sejti az idegen, hogy metropolishoz közelít. De túl Kerepesen ismét pusztaság veszi elő; az egész táj birtokosai, távoly lakván innen, nem ismerik kötelességnek díszt adni annak ami nekik hasznot ád.
Sűrű köd borította el az eget midőn itt elmenénk, hogy nem láthatám Pécelt, balra, a maga dombjai között, sőt a Festetics János angol ízlésű mezei lakját sem Rákoson, noha utam kertje kerítése alatt méne el. De alig hagyám el a szép lakot, midőn a ködöt egy jóltevő szél felkapá, előttem fekvén a királyi Buda a maga tornyaival és a királyi Buda lábai előtt elterült, saját nagysága érzésében boldog Pest. Látám az observatóriumot a Szent Gellért hegye ormán, látám az Orczy kert sűrű ernyőjit, látám azt a vadon bércet, hova gróf Mailáth János Collint kivivé és amelyet osztán Collin egy ódájával teve nevezetessé; látám a Margit árnyékos szigetét, s ezer képzeletek, ezer édes és keserű emlékezetek váltogatták egymást lelkemben. De fátyolt e képre, melyet látni nem minden szem méltó.
Sieték elrendelni dolgaimat a fogadómban, hogy egy fiákeren körüljárhassam a város új építéseit, s úgy tölthessem osztán ágyamban az estvét körülfogva régi és még nem látott új barátaimtól; mert Hatvanban kiráza a hideg, s tüdőm gyulladást kapott, szavam el vala rekedve. A vak történet oly kocsist szólíttata meg velem, ki egy rokon ízlésű idegentől megtanulá, mit kell láttatni. (Rajta megvolt ugyan eredeti bűne, de már szelídülni kezdett jobb ég alá transplantáltatván.) Csak bízza rám magát az uram – mondá fület hasgató dialektjén, s végigsújtván lovai hátokon ostorával, s őket szóval is nógatván, repült, s a Magyar Theátrum számára megvett telek előtt megálla.
Itt kimutatá a Szentgyörgyi [és] Horvát József úr házát és a telek s ezen ház közt nyitott utcát, mely Szép utca nevet visel, s érdemből. A Horvát-ház gyönyörű egyszerűséget mutat; két udvara, négy ablaksorral, három emeletre. Frontonai, oszlopai nincsenek. Balkonját pompás karkövek tartják.
Balra hagyván most a franciskánusokat és azokkal áltellenben a Kúriát, jobbra a Jankovich Miklós házát, hol majd szállva leszek, ismét megálla, s mutatá a báró Brúdern József úr házát, a Kígyó és az Urak utcája szegletében, négyszögre faragott s bé nem vakolt kövekből; s behajtván az Urak utcájába, kényszeríte, szálljak ki, s járjam végig a Párizsi utcát, mely a Brúdern-házon keresztül az Urak utcájából a Kígyó utcába viszen. A gondolat játékos inkább, mint nagy; gazdagokhoz illik olykor szilajkodni is. A telken két fal egyenes lineában, s egyenlő távolságban fut végig, egy emeletre. Alól egymást érik a kézmíves boltok, tele gyönyörű növésű, arcú, öltözetű lyánykákkal, kik ott asszonyi ékességeket dolgoznak; felül az ottlakók úrlakai. S a két sort az ablakok felett, kőmíves ívek csatolják össze s ív és ív közt üvegtáblák töltik be a hézagot, hogy a két kapu közt a legnagyobb záporban is szárazon lehessen sétálni. Az üvegtáblákat a jégeső ellen drótból font rostély védi. Hossza a szép sétálónak ... öl, szélessége három. Estve korán meggyújtatnak a lámpások s a mint képzelhetni nagy számban. [...]
Kocsisom [...] általcsapott a Váci utcába, melynek vége 1782-ben vége vala a városnak is; a Nagy-Híd utca annak kerítése falain épült; s a theátrum pompás tornáca alatt akara megállani, de én azt régolta ismerem. Továbbhajtván tehát a Magyar Király előtt álla meg, hogy a Mária Dorothea utcáján nézzek végig, melynek szegletében balra a Wurm-udvar jobbra a Vogel-háza áll. Pestnek ez a legszebb utcája, úgymond s a franciák is úgy vallják, hogy Párizsba is beillene. Az utca tágas, s a házak egymagasságúak, igen szép stílusban. Nevét a nádornak würtenbergi hercegasszony hitvesétől vette, kétségen kívül azért, mivel a József név, melyet a nádor is, nagybátyja is viselt, nem jegyezhetett volna világosan. Az utca végében, balra a Duna felé áll, fedél alatt már, de még ablakok nélkül és vakolatlan a Börze. Nagy, mint a cél, melyért alkottatott.
A Börzével átellenben egy új négyszeg déli végén, homlokkal Budának, áll a Duna-ferdőnek nevezett ház. Kocsisom szinte kényszeríte, hogy itt szálljak ki, s nézzem körül magamat az udvarban; csudámat fogom ott látni, úgymond. A ház fenekében, átellenben a kapuval, a Dunával és Budával, két temérdek oszlop tart egy háromszegű frontont, mely alatt egy nyári szoba nyílik, előfal nélkül, azok szolgálatjára, kik itt ferednek, s együtt akarnak múlatozni. A szűk udvar közepében egy teknő szökteti fel vizét, s a teknőt virágtáblák veszik körül. – A ház gyönyör alakja! – kiáltám; mert még akkor nem tudtam, hogy a dicsőségé. – Széchenyi itt szállásol. – – Emlegesse azt a legkésőbb maradék.
Betegen nem múlathaték tovább, s kértem a németet, forduljon le a Duna szélén a Lövőhelyig. – Láttam azt, s alig merem mondani, mit láttam. Három kapuív, dóriai rendű hornyolt oszloppal, rekeszti el a kertet az utcától. Lövőhelyhez ez a rend illett. A belső épület kicsiny a nagy kapuhoz, de az nem hiba: az hiba, hogy a királyi portál el van dugva.
Mivé leve Pest három fejedelmeink, József, Leopold, Ferenc alatt, s mit köszönhet a nádor gondjainak, védelmének, és mi lesz egy század alatt! [...]”

„Két óra mulva indúl a hajó, s én azon Győr alá, honnan Pannonhalmára mégyek, meglátni Guzmicsot és társait; s áldásodat jövök kérni, életem édes barátnéja — a tiédet, és eggy Angyalét, ki úgy leve szép ideáljává öreg napjaimnak, mint első ifjuságomnak a félszázad után is Szentűl-tisztelt. — Melly örömek várnak itt engem! De én örömeim közepette sem fogom azt felejteni, kihez óránként vágyok vissza, és még mindég ifju szívvel. Addig ójjanak az egek minden kedvetlenségtől, s enyhítsék terheidet, mellyeket örömmel viselnék együtt veled, ha távolylétemet nagy okok nem kívánnák.
Még csillagos vala az ég, s a lámpák az úczákon nem aludtak el egészen, midőn kimentem a hajóra, nehogy e vízi-utazás örömeitől elessem, ha késni találnék. Lábaim alatt, midőn a hajó teknőjére felléptem, már pezsge a kisded Vulkán, s a füst feketén tekerge ki kéményéből. Végig mentem a hajón, s megállék a nyilások mellett, látni mint égnek a kemenczék, s a gépely csudás alakú rúdjai s kerekei mint mozganak lassú nehéz lökődésben. A féléjszaka és félreggel kétes fényében még ki nem lehete ismerni a körültem ingó formák arczaikat. De végre virrada, s a csillagok tünni kezdének. A hajó Kapitánya indúlót lövete. Az útasok eggyenként vagy barátjaiktól kísérve futának a hajóra, s ott sírva s ölelgetések közt váltak el. A hajóról a vízszélre s a vízszélről a hajóra repültek a néma köszöngetések, kalapokkal és kezekkel, s észre sem vevénk midőn hajónk a kedvünkért elbontott híd hézagján általfutott.
Hogy a kelőknek mozgóknak akadályúl nem légyek, végig nyúlék eggy hosszú karszéken, s lestem, az előttem isméretlen sokaság közt kivel fog itt legelőbb szőni össze a történet. Alig kérdém ezt magamtól, midőn eggy valaki meginte, hogy olly közel a kéményhez főfájást kaphatok, s a gőz megáztathat. Azon széken nyúltam el most, mellyen ő foga helyt, s ő folytatá a szót, s beszélé, hogy míg nálunk eggynél nincs több gőzhajó, Petersburgban számtalan vagyon már, és hogy ő illyenen jött onnan Lübeckig. Eggy más valaki, hihetőleg hallván mit beszél az én múlattatóm, és magyarúl, közel hozzánk telepedett le. Éneklősen ejtett szólása Erdélyinek gyanítatá velem, s az volt. Kitaláltatám vele nevemet, de ő a magáét meg nem mondotta, igen azt, hogy Kapitány, és hogy Bécsbe megyen. — De íme megálla hajónk, midőn azt éppen nem vártuk, olly köd ereszkedvén, hogy sem eget sem földet nem láthatánk többé. Három óráig kelle az helyt veszteglenünk. [...]
Végre, végre tisztult az ég, s hajónk megindúla, s a nap legelső súgárát a Margit-szigete nyárfájira lőtte ki. Lestem, s kiesmértem a helyt, hol én és az idegen Óbester 1800. Július 30d a Dunában megferdénk, míg atyját váró társam a víz szélén járkála; kiesmerém a helyt, hol az, és gyönyörű leánya, mint eggy újabb Vénus-Anadyomene, kilépének csolnakjokból, s a szép leány édes könnyek közt ölelé meg öt év olta nem látott testvérét, és mingyárt testvére után engemet. S ez a szent barátság, s talán szeretet, őközötte és énközöttem, haláláig tarta a szentnek, s addig fog eránta s gyermekei erént tartani, míg a sors engem is oda ránt. [...]
Asztalnál űlénk, midőn a Kapitány felkele hitvese mellől, s az egyedűl evő olasz asszonyságnál jelentést teve, hogy Visegrádnak romjai látszani kezdenek. Az olasz asszonyság ott hagyá csemegéjit s narancsait, s kitekinte eggyik ablakon, a legközelébbiken ahhoz, melly előtt én ebédeltem, hogy láthassa eggykori Királyinknak ezt a lakát. Elmondám neki a mit kelle, de nem a Felícián történetét; féltem a fanyarság újabb vádjától. — Eggy asszony férjétől a Salamon Király tornya eránt teve kérdéseket, mellyet együtt-jövő barátnéjával a Gróf Majláth szép regéjéből ismere.
Kiérvén végre a romántos völgy közzül, s azon kietlen tájba jutván, melly a Duna jobb szélén rút alakú homokdombokat és hegyecskéket, bal szélén puszta lapályt mutat, elfogtam volna zárkózni, ha eggy jelenés nem tartóztatott volna künn, mellyet öröm nélkül látni soha nem lehet. A nap az előttem elterűlt tengerbe királyi fényében, setét-veresre festve, s nagyobbra nőve szállott alá. Már elsetétedék, de a Kapitány mégis hajtata, hogy helyre hozhassa a köd vétkét. Végre Neszmély alatt megállapodánk. — Jó éjszakát nektek, kiket a természet és szív csala hozzám! sohajtám, s áldást kértem magamra az égtől, és attól, a ki nékem az ég kedves képviselője. [...] ”

„[...] Pannonhalma mintegy thrónon lebeg az alatta ellapúlt síkon, s hosszan elnyúlt a szőlőkertek végében. Szent-Márton a Monostor hegye alatt fekszik, kedves gyümölcsöseivel. Mindenfelé láttam nyomait az itt bölcsen és erővel munkálkodó kéznek. Új csavargó út van nyitva a Monostorhoz kőoszlopú stakétek vagy faoszlopú szelencze-sorok közt, végig a szőlővel elhintett hegy oldalán; s mind ez a kormányt negyvenöt eszt. alatt, noha nem mindég, viselt Novák Chrysostóm Apátsága olta, ki készebb vala rossz felmenőn járni, mint új útat vonatni és csináltatni. Azolta épűlt fel a monostor éjszaki szárnya is, és a fedelen túl nyúlt torony, s ez négyszögre faragott kövekből. Ennek alapja a föld színéig 7 öl; túl ezen a keresztig 22 lesz. Köve a helynek s a Monostornak vize nincsen, s úgy képzelhetni, mibe kerűl itt az építés. A faragott kövek Visegrád mellől hordatnak.
A Monostor keleti szárnya alá jutván, Maar Úr mutatá Guzmics ablakát – az első a legfelsőbb emeleten, éjszak felé s az ebédlő kiugrása mellett – de ez nem vala az ablakban. Ellenben mások lenéztek, s rá ismervén Maar Úrra, vagy mivel itt a ház fijait nem vezeték, hanem szerzeti neveiken szólítják, Bonifáczra, s képzelvén, hogy ez a Guzmics barátját hozza, hirt adának neki, s a barna hajú kis barát rohant fejér hajú kis barátját megölelni a grádicson. A Fő-Apát már ebédjénél űlt négy vendégével és némelly társaival. Őtet ismertem volna itt elsőnek, ha széke s keresztje annak nem mutatták volna is. Arczán egész lelke.
Ebéd után Guzmicsnál gyűltek össze az ő szorosb barátjai, kik engem az ehhez írt minden leveleimből ismertek, s arra kényszerítettek, hogy nézném őket viszont én is rég olta ismért barátimnak. Látván hogy ők Guzmicshoz tartoznak, nem játszám a lelkemnek idegen játékot, s elteltem erántok tisztelettel, bizodalommal, mert láttam, hogy itt gondolkozó, tanúló, meleg lelkek közt vagyok, s azok közt, a kik egymást szín nélkül szeretik. Maar Úrnak mingyárt ebéd után vissza kelle menni, amit szívesen sajnáltam. Ő a legjobbak legjobbjai közzé tartozik.
Az én Iszidórom, a maga talán leginkább szeretett társával, levive kertjekbe, melly a monostor dombja keleti felén kezdődik, s a völgyig megyen. A nap igen szép volt. Tavaszi lágy leblek fogtak körűl a violák illatjával, mellyek kékellének a szilvás árnyéki közt. Szeder vette által a kert intézését, s alkalmasb útakat von benne, s nekem az vala örömem, hogy itt látám elsőben virággal ellepve a mandola és barackfákat. Pesten és egész útamban eddig még minden fa kopaszon állott, s telet mutata.
Másnap a Fő-Apát ebédre hívatá Horvát Endrét, Pázmánd helységnek, hol született, Plébánusát, a most megjelent Arpádiás Íróját. Ebéd után nehányan gyalog menénk le az ő magányába, s az én kívánságomra gyalog. Ez az ő szőlőháza közel áll a Monostor kertjéhez, s ő itt lakik inkább, mint benn a faluban, mert Plébánusi lakja egészségtelen és szűk. Lelke elevensége egészen elhagyta; ritkán lobban dévajságra, vagy csak erővel. Társaimnak nehéznek tetszett gyalog menni vissza a hegyre, s két szekeret kértek ki, melyen felmehessünk, s Endre is feljött.
Az Apát tudni akará, ha Endre adá-e az én nevemet is valamelly fájának, amit tenni szokott, midőn Író látogatja meg; s kénytelen vala megvallani, hogy az most eszébe nem juta, ámbár ott szó vala arról, hogy eggy elbérmált fája a múlt télen kifagyott. Guzmics úgy akará hogy menjünk le a Pázmándi-magányba még eggyszer, hogy a mit Endre elmúlaszta, helyre hozathassék; de én azt óhajtám inkább, hogy a Monostor kertje tartsa fenn ittlétem emlékezetét. Szavamon fogtak. Lemenénk tehát a sűrűség partiájába, s hogy amit csinálunk félig-téve ne légyen, eggy Ailanthus kérgére a Guzmics betűjét, eggy Fekete-nyáréra a Szemeréét, eggy Gleditschiára a magamét, egy Rhusra egy S betűt, eggy Platánra eggy mást metszettem fel, alá vetve a magaménak az esztendő számát is. – Crescetis amores! mondám elkészűlvén munkámmal. – Nem játék e? s illő e koromhoz? De akarom hogy Pannonhalma ne felejtse hogy látott; s Klopstock nem tartá illetlennek eggy-eggy fát avatni magának és azoknak, a kiket szerete. – Mely igen nem boldog a ki mindég bölcs!
S piruljak e mondani, hogy épen akkor, midőn eggy nekem szent nevet metszék, és nem elébb, nem utóbb, szólala meg az első fülmile, mellyet ez idén hallottam.[...]”