Kárpátaljai hétköznapok az orosz-ukrán háború árnyékában

Kárpátalja – a béke szigete. Gyakran halljuk ezt a mondatot azóta, hogy 2022. február 24-én hajnalban Oroszország megtámadta Ukrajnát. Sokáig közvetlen támadás nem sújtotta a térséget, egészen május 3-ig, amikor a hegyvidéki Volócon rakétatalálat érte a vasúthoz tartozó elektromos alállomást. Személyi sérülés nem történt, ám a kár és a rémület jelentős volt. De mégis hogyan néznek ki manapság a kárpátaljai hétköznapok? Mi a helyzet az ott élőkkel? Hogyan élik meg a háborút? Teszik fel gyakran a kérdést azok, akik a háború kitörése óta nem (vagy előtte sem) jártak Kárpátalján. Az alábbi rövid összegzés ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni, személyes benyomások és a térségben élők elmondása alapján.

Ukrajnába a megszokott procedúra szerint lehet belépni, azokat a dokumentumokat kérik az átkelőpontokon, amit a háború kitörése előtt is, csak kicsit alaposabban átnézik az autót, a csomagokat. Elhagyni az országot azonban csak azok az ukrán állampolgárok tudják, akik nem katonakötelesek (18-60 év közötti férfiak), mert a hadiállapot kihirdetése óta számukra tilos a határátkelés (természetesen a nem ukrán állampolgárok simán kiléphetnek Ukrajnából). Így tehát a korábbiakhoz képest jelentős különbség tapasztalható abban, hogy általában idősek és/vagy nők által vezetett autókkal találkozhatunk a határátkelőkön. A háború első napjaiban tapasztalt hatalmas gyalogos forgalom mára teljesen eltűnt (a néhány ingázó és/vagy csencselő kivételével), az Ukrajna belső részeiből érkező menekültek is csak elvétve bukkannak fel.

Járva-kelve Kárpátalján az az első benyomása az ide érkezőnek, hogy „nincs itt semmi látnivaló”, az élet zajlik a megszokott kerékvágásban, az emberek sétálnak az utcán, beszélgetnek, kávéznak az éttermek teraszain. Aztán feltűnnek olyan jelenségek, amelyek mégis arra figyelmeztetnek, hogy olyan országban járunk, ahol nincs minden rendben, ahol háború van!

Ami elsőként szembeötlik, az az út mentén elhelyezett óriásplakátok, amelyek vagy Ukrajna Fegyveres Erőinek támogatásáról, vagy a kárpátaljai 128-as gyalogos dandár, vagy az önkéntes katonai szolgálat népszerűsítéséről szólnak, de több helyi vállalkozás is háborús tematikával hirdeti saját szolgáltatását.

Tovább haladva az is feltűnik, hogy bár a februári-márciusi helyzethez képest egyre kevesebb a belső-ukrajnai rendszámmal rendelkező autó az utakon, még mindig szép számmal találkozhatunk velük. Magyarországi, szlovákiai, csehországi, vagy más, EU-s országok rendszámaival rendelkező autókat viszont alig láthatunk, ami a háború kitörése előtt gyakori jelenség volt. Május közepe óta azonban az is észrevehető, hogy egyre kevesebb autó jön velünk szembe, hiszen Ukrajnában, így Kárpátalján is, benzinhiány van. A benzinkutak útmenti hirdetőneonjai messziről világítják a 0.00-át, itt-ott esetleg autógázból kaphatunk még. Azokon a töltőállomásokon, ahol mégis kapnak üzemanyagot, pillanatok alatt felduzzad a sor, hiszen mindenki igyekszik kihasználni a lehetőséget: tankolhatnak….10 vagy 20 litert….a korábbiakhoz képest dupla áron...

Amik tovább figyelmeztetnek a háborúra – az óriásplakátokon kívül – azok a Kárpátaljára érkező menekülteknek szóló információs-tájékoztató táblák, hirdetmények, de az egykori munkácsi katonai reptérnél felállított lőállások is új „színfoltjai” a kárpátaljai tájnak.

Bár mára Kárpátaljáról sok menekült visszatért lakhelyére, jelenleg is több tízezren tartózkodnak a megyében, elsősorban azok, akiknek házaik, otthonaik megsérültek vagy teljesen megsemmisültek, így ők már nem is tudnak visszatérni oda. Kárpátalján ideiglenes menekültszállásokon, elsősorban kollégiumokban és/vagy átalakított iskolai tantermekben várják a háború végét. A legtöbben – elmondásuk szerint – szeretnének visszatérni szülővárosaikba, de az más kérdés, hogy erre lesz-e bármikor is lehetőségük a jövőben, vagy Kárpátalján, esetleg Ukrajna más megyéjében találnak majd új otthonra.

És hogy hogyan élik meg a kárpátaljaiak a háborús hétköznapokat? Érthető módon van bennük aggodalom és számtalan kérdőjel a jövőt illetően, de pánikhangulat nincs, a légiriadókat is megszokták már. Mindenki teszi a dolgát: eljár dolgozni, bevásárol, kertet vet (már aki Kárpátalján maradt, mert sokan elhagyták a térséget). A boltokban időszakosan előfordulnak ugyan készlethiányok, ám ezeket általában pár napon belül pótolják. A fizetések, nyugdíjak rendben megérkeznek, de a helyi valuta, a hrivnya, egyre devalválódik, az élelmiszerárak, a szállítási díjak a többszörösére drágultak, így egyre nehezebb a megélhetés. Ez az, amiért a helyiek valójában aggódnak. És a katonai behívók miatt, amik bármikor jöhetnek férjnek, testvérnek, apának….